Szerző: Szekeres Diána

„50 évvel Krisztus születése előtt vagyunk. A rómaiak meghódították egész Galliát… Az egészet? Nem! Egy rettenthetetlen gallok lakta kisváros ellenáll a hódítóknak.”

A fenti sorok hallatán Astérix és Obélix kalandjai jutnak egyből eszünkbe. Felsejlik a vékonynak rajzolt Caesar, kinek gőgös birodalmi sasorrát meg – megüti az önállóságáért kiálló kis gall falu. Ahol a kis Astérix megnyújtott nagy krumpliorrával mindig kiszagolja a falujára leselkedő civilizációs veszélyt, a római beolvasztás kísérleteit. Astérixet a támadások elhárításában hű társa Obélix segíti. A galamblelkű óriás naiv őserejét és Astérix józan ravaszságát a falu ősz druidája, a csodaital mindenkori ismerője támogatja. Ő képviseli a nemzedékről nemzedékre öröklődő ősi tapasztalatot, hozzá bátran lehet fordulni a falut érő civilizációs kihívások során.

  Albert Uderzo és René Goscinny 1959-ben megalkotott Astérixe igazi slow – képregényként fogható fel, szemben a mai fast – comics-ok és filmek civilizációt építő ideológiájával szemben. A csodaszerek ma nem az erdő válogatott terményeiből jönnek, hanem a laboratóriumok mélyéről, az univerzumot kitágító erő ismeretéből, az infotechnológia fogyasztást generáló vízióiból. A jövő felnőttei, leendő szülői ezeken nőnek fel. Miközben a fast comics – civilizáció azt hirdeti, hogy a mai szülők csak alkalmazkodhatnak gyerekeikhez, de nem befolyásolhatják őket. A bölcs druidát infotechnológiai mogulok képére, a „jófej Vasemberre” cserélik.

Az üst illataiból keressük a csodaszer összetevőit…

  Ne legyünk “könnyű tollúak”, az Astérix – képregények mögött is felismerhetünk ideológiai vonulatokat. A druida csodaszerből merítve a francia királyok isteni felkenését szolgáló szent ampullából, vagy éppen a francia gloire kulturális – civilizációs erejéből kaphatunk ízelítőt. Előbbit a kiskorában kondérba esett Obélix, utóbbit a makacs és rátarti Astérix képviseli. Kiválasztottság és verhetetlenség elegyedik bennük. „- Derék franciák, adjátok meg magatokat! – Cambronne ezt felelte rá: – Szart!”  Victor Hugo waterlooi hőse, egy francia katona szól így a Nyomorultak című regényben. Astérix, ha ilyen naturális formában nem is mondja ki, de ezt képviseli a faluja felé masírozó római légiók feldöntése közben. Astérix és a hagyomány alkotta kulturális csodaital ellenáll az antik civilizáció és a romanizáció erejének. Sőt, Astérix és faluja a francia kultúra ősi kelta – gall civilizációs erejét és szabadságát ünnepli a maga világbeli csodaszer – exportjával, távoli kalandjaival és az azokat lezáró nagy vadkan vacsoráival. A nagy vadkan vacsorák illatából, mintha már a középkori francia fejlődés alaprétegeit éreznénk ki. A helyi szokások tiszteletben tartásáról és okos feldolgozásából, bölcs druidánk okos oklevélkészítő klerikussá, jogásszá válik. S tovább vigyáz a helyi csodafőzet összetevőire, a földre nőtt jogok közösségépítő szokásrendszerein és szabadságain keresztül, nehogy elvesszenek a hatalom szorításában.

 A csodaszer kevergetése közben megcsap minket a modern politika illata is, feltűnik az üst felett Charles De Gaulle jellegzetes orra. Az 1959 – ben elinduló képregényt lapozgatva kitapinthatjuk a francia önállóság érzetét, Astérix orra nem viseli el a hidegháború két katonai szuperhatalma által elé tálalt menük minőségét. Cambronne waterloo – i válasza visszhangzik. De Gaulle az önállóság katonai – diplomáciai – gazdasági – társadalmi eszközeit, Astérix pedig a csodaszer hatásához szükséges fagyöngymetsző aranysarlót keresi. 

A civilizációs és politikai nyomás közepette a kulturális önállóságot, a csodaszer alaplevét elsősorban egy kis gall falu szolgáltatja. Bármelyik. A gall faluként, mezővárosként megjelenő francia vidék szívósan ellenáll a nagyváros civilizációs csábításának és éhségének. A francia „gazda” és kisparaszti birtok veti meg lábát leginkább az urbanizáció szívóhatásával szemben a II. világháború utáni Európában. A vadkan íze, a malacsült illata szembekerül a Lutetiából (Párizsból) érkező szépséggel, szépségiparral. Obélix nagy, „drámája” ez, ki mint tudjuk galamblelkűségében, naivitásában könnyen megigézhető. A csábító igézet feloldásában, pedig ki segíthetne neki más, mint a makacs és eszes Astérix. Ráébreszti ki ő, és honnan jön. Hőseink organikus szabadságérzetét így nemcsak a szürkeségtől, az azonos páncélba öltözött ezerarcú cézárral szemben, hanem az autonóm választást elsötétítő fénytől, a felesleges luxustól is meg kell védenie. A kettő sokszor együtt fényes szürkeségként, természetes szövetségesként támad hőseink szülőhelyére. 

„Saltus” vagy „ager”, Astérix krumpliorra és Caesar sasorra.

  Astérix megszülető alakjában Julius Caesar látásmódját lelhetjük fel. Idézzünk egy részletét „A gall háborút” megörökítő művéből: „VI. 17. Az istenek közül elsősorban Mercuriust tisztelik, neki állítják a legtöbb szobrot is. Őt tekintik minden mesterség feltalálójának, az utasok és vándorok vezérének; felfogásuk szerint ő az, aki a leghathatósabban támogatja a pénzszerzést és a kereskedelmet.”  (Ford.: Szepessy Tibor.) 

 Mercurius – Hermész apró sisak szárnyai bizony felfedezhetőek Astérix fején. A jellegzetes fejfedő szimbolikusan összefogja a kelta – gall kultúrát. Kiváló kézművesek voltak, remekül bántak a fémmel, gyapjúval, bőrrel és a fával. Asterix kardja, a fagyöngyöt vágó aranysarló, a főnöki pajzs, a vörös kovácsmester, a színes szőttesek mind – mind feltűnnek hőseinket övező képi környezetben.

Hermész továbbélése Asterix figurájában…photo: Dargaud, picture alliance /Getty Images

Éppúgy, mint a gallicae, a vastag talpú nehézpapucs és díszítő csecsebecsék, melyeket főleg Lutetiából jövő rokonok, a faluba  visszatérők hoznak hőseink legyőzhetetlen falujába. A hordót a gallok ismertették meg az amforát használó rómaiakkal, s ők főztek először szappant is. Ezeket olvasva Astérix, „gall Hermész” –ként történő ábrázolása és a csodaital mesteri kikeverése már nem is tűnik olyan távolinak. 

  Astérix és Caesar beszélő orrábrázolásához Babits Mihályt hívjuk segítségül, aki a „Szagokról, illatokról” írt irodalmi tanulmányában a következőket írja: „Naivok (= kevésbé művészi = kevésbé komplikált érzékenységűek) jellemző orra fitos. Nagy embereké ellenben gyakran nagy és feltűnő alakú.” Erről, „Astérix az olimpián” című film legnagyobb poénja villan be, mikor Alain Delon alias Julius Caesar a tükör előtt magát méregetve a következőket mondja: „Caesar nem öregszik, ő csak érik. A haja nem őszül, csak kivilágosodik.” De folytassuk Babits „nagy orr – esztétikáját”: 

„Ismerjük Mozart tréfáját, aki háromkezest írt, és az orrával játszá egyikét; ismerjük Mozart orrát is s Goethéét s Mátyás királyét s Leonardo da Vinciét önarcképein, hogy Cyrano de Bergeracot ne említsen. Baudelaire orra is igen jellegzetes például a de Roy képén; Manet karikatúráján finom, szimatoló kifejezést ölt. Az átlagembert a durva pied de marmite (krumpliorr) jellemzi. Parasztoknak ritkán van szép sasorruk, s ha igen, biztosra vehető, hogy jobb családból, nemes fajból származnak.”

 Vajon Astérix és Obélix rácáfol erre a kulturális – esztétikai sztereotípiára? Igen is, meg nem is: Obélix orra testméreteihez képest fitosan – naiv krumpliorr, Astérix kis testméretéhez képes hatalmas és büszke krumpli orrot kap. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a népi kultúra nemesi büszkesége köszön vissza benne. 

 Az orr – esztétika és a kifinomult szaglás művészi nagysága szinte hídként vezet minket át, az ízlés – identitás és a kulturális különbségek területére. Julius Caesar például ezt írja a germánok étkezési szokásáról: „VI. 22. A földművelésre nem sok gondot fordítanak, táplálékuk javarészt tej, sajt és hús.” Tacitus hasonlókat ír róluk:

 „Italuk árpa- vagy rozslé, melyet holmi borfélévé erjesztenek, a parthoz legközelebb élők bort is vásárolnak. Ételeik egyszerűek: erdei gyümölcs, friss vad vagy aludttej; költséges felkészülés nélkül, ínycsiklandozó fűszerek nélkül verik el éhüket. A szomjúsággal szemben nem ilyen mértékletesek. Ha kezük ügyébe adván, amennyit megkívánnak, kiszolgálod részeges kedvüket, nem kevésbé könnyen győzik le őket hibáik, mint a fegyverek.”(Germánia 23. Ford.:Borzsák István.) 

 De nézzük, hogyan látják önmagukat az antik kultúra letéteményesei: „míg húgainak Liber keze nyújtott / oly adományt, mi a vártnál több s csaknem hihetetlen:/ mert mindaz, mihez ők, a leányaim értek, azonnal/vált gabonává, színborrá, vált tiszta olajjá,/ s ez mindnyájunkat gyönyörű jólétre segített.” (Ovidius: Átváltozások XIII. 650 – 654. Ford.: Devecseri Gábor.) 

 Massimo Montanari, több más mellett ezeket az ókori kútfőket vonultatja fel „Éhség és bőség” c. könyvében, ahol a barbárok és rómaiak összevetésében megkülönböztet egy déli mediterrán típusú étkezési kultúrát, és egy északi típusú táplálkozási szokásrendszert. A mediterrán az „ager” – re, a megművelt földterületre épül. Az antik „agricultura” , amelyben a búza, a kenyér, kásafélék, a bor, az olaj, a zöldség, kevés hús, kecske – és juhtenyésztésből származó tejtermékek a domináns élelmek. Ahol a hozzáadott emberi munka megkülönböztetett értéket képvisel. Ezzel szemben északi germán és kelta népek a „saltus” –szal, az erdővel szoros szimbiózisba élve hús, főleg sertés tartásból nyerték fő táplálékukat, erdei gyümölcsökből bort, kevés irtásföldön termő gabonából pedig sört erjesztettek. A gabona és az erdő, az „ager” és a „saltus” küzdelmét jól érzékelteti Julius Caesar néhány megjegyzése „A gall háborúról” írt Kommentárjában:

„I.16. Közben Caesar nap mint nap követelte a haeduusoktól a hivatalosan megígért gabonaszállítmányt. A hideg éghajlat miatt ugyanis nemcsak a vetések nem értek még be (Gallia, mint előbb említettem, északi fekvésű), de megfelelő takarmánykészlet sem állott rendelkezésére; annak a gabonának pedig, melyet az Arar folyón, hajókon szállíttatott maga után, nem nagyon vehette hasznát,[…]”

Julius Ceasar Alain Delon megformálásában…photo: Brod Sherwood

„VI. 29. Mikor Caesar az ubius felderítők jelentéseiből megtudta, hogy a suebusok az erdőségekbe húzódtak, elvetette a további előnyomulás gondolatát. Attól tartott, nem lesz gabonája, mert a germánok – fentebb említettük – nem nagyon törődnek a földműveléssel. Arra azonban gondja volt, hogy a visszatérésétől való félelem mégse szűnhessen meg egészen a barbárok között, és hogy segédcsapataikat is késleltesse: átvezette seregét, a híd ubius part felé eső részét kétszáz lábnyi hosszúságban leromboltatta, de a hídfőnél négyemeletes tornyot állíttatott fel, tizenkét cohorsot vezényelt ki a híd őrizetére, és az egész helyet hatalmas védőművekkel erősítette meg.”

 A katonai – logisztikai – kulturális akadályt jelentő „saltus” kapcsán megjelenik az Astérix faluját övező erdőség, ahol a római légiósok állandóan pórul járnak, és a mellette felépülő határvédő római őrtorony. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Gallia római meghódításához elegendő helyi gabona és utánpótlást biztosító útvonal állt Caesar rendelkezésre. A kis gall falunk is letelepedett életmódot folytat, éppen ezért sem enged.  Térjünk vissza Caesar korábban idézett passzusához, érdemes kiegészíteni és megfigyelni gondolkodását, ahogy a germán táplálkozási szokásoktól az elsősorban „nem – földművelő” közösség társadalmi életén keresztül a mentalitás jellemzésig eljut

„VI, 22. A földművelésre nem sok gondot fordítanak, táplálékuk javarészt tej, sajt és hús. Senkinek sincs meghatározott nagyságú földterülete vagy magánbirtoka; a tisztségviselők és vezető emberek a szorosabb közösségben élő családoknak, illetve nemzetségeknek évről évre annyi földet jelölnek ki, és ott, ahol és amennyit jónak látnak, de kötelezik őket, hogy egy év múlva máshová költözzenek. Ennek – mint mondják – több célja van: hogy ne válhassanak a megszokás rabjaivá, és ne cseréljék fel a katonáskodást a földműveléssel; hogy ne növelhessék birtokaikat, s a hatalmasok ne űzhessék el a szegényebbeket földjükről; hogy a hideg és a meleg ellen ne építhessenek kényelmes házakat; hogy ne fejlődhessen ki bennük a kapzsiság, mely a pártoskodás és széthúzás melegágya; végül, hogy a nép nyugodt és elégedett legyen; mindenki lássa, hogy kinek – kinek éppen annyi jut osztályrészül, mint a leghatalmasabbaknak.”

Asterix és Obelix borító photo: hachette.fr

 Itt némileg Astérix falujának közösségi szellemére ismerhetünk rá. A varázsital egyenlő elosztására (Obélix kihagyására), és a kalandzáró körasztalos vadkanvacsorákra. Ugyanakkor megjelenik Caesar saját, római civilizációját érintő kritikája is: a régi római katonai – földművelő szellemet megmérgező kapzsiság és társadalmi következményei. Tacitusnál ez a képi ellentét, a mentalitás kritika megmarad, csak fokozódik egy vadászó germán törzzsel kapcsolatban:

„ […] A fennusok szörnyen vadak, gyalázatosan szegények: nincs fegyverük, nincs lovuk, nincs otthonuk; élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld. Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el, s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s viharok elől még a gyermekeknek is az egyetlen menedék, hogy holmi vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az öregeket. De ezt különb boldogságnak tartják, mintha a földeken nyögnének, házakkal vesződnének, a maguk s mások vagyonát remény s félelem közepette forgatnák: biztonságban az emberektől, biztonságban az istenektől, a legnehezebb dolgot érték el, azt, hogy vágyakozásra sincs szükségük.(Germania 46.)”

 Tacitusnál új színt kap a szembenállás, az igénytelenség vad szabadsága és egyenlősége még élesebben kerül szembe a civilizáció nyűgével és terhével. Ismerős és időtálló konfliktus. Ezek a szélsőségek nap, nap után elénk tárulnak az élet minden területén. Sokan játszanak  tudatosan erre az ellentétes semmi – mindent érzésvilágra rá, hogy a társadalom iránytűjének szélsőséges kilengéseiből gazdasági – politikai hasznot húzhassanak. Astérix harcos józanságára ma is nagy szükség van! 

  Az üres vágyakozást talán Petronius Satyriconja viszi legjobban asztalra Trimalchio lakomáján. A mindent birtokolni vágyó újgazdag, műveletlen Trimalchio vacsoráján látványos ám többnyire élvezhetetlen ételek követik egymást. Nézzük a „vaddisznó színt”:

„[…] szolgák jöttek, és vánkosainkat szőnyegekkel takarták le, amelyekre vadászhálók, lesben álló szigonyos vadászok és mindenféle vadászfelszerelések voltak hímezve. Még korántsem sejtettük, mit jelenthet mindez, mikor az ebédlőn kívül borzasztó lárma hangzott fel, és íme, máris az asztal körül kergetődztek a lakóniai vadászkutyák. Utánuk következett a felszolgáló tálca, rajta óriási vaddisznó, fején kalap, két pálmalevélből font kosárka lógott agyarain: egyik szárított, másik friss datolyával tele. Körülötte ropogós tésztába sült kis malacok – mintha szoptak volna – jelezték, hogy a disznó koca. Ezeket haza lehet vinni. Különben a vaddisznó felszeleteléséhez nem az a Nyisszancs látott hozzá, aki a szárnyasokat szétnyiszálta, hanem egy nadrágba bújtatott, nagyszakállú óriás, tarka vadászköpennyel a vállán. Kirántotta vadászkését, és teljes erejéből beledöfte a vaddisznó oldalába; a sebnyílásból rigók röppentek ki. Készen álltak már a madarászok lépvesszőikkel, és az ebédlőben körös – körül röpködő madarakat nyomban összefogták. Trimalchio, miután kinek – kinek odaadta a neki járó madarat, így szólt: „Nézzétek meg csak, milyen kövér makkon hízott ez a vaddisznó!” A szolgák azonnal az agyarain függő kosarakhoz nyúltak, és a friss meg szárított datolyát igazságosan szétosztották a lakomázók között. Magam kissé visszavonultam a társalgástól, és közben egyre azon törtem a fejemet, hogy miért is került az a vaddisznó kalaposan az asztalra. Mikor aztán már egy csomó bolondságot végigpróbáltam, végre rászántam magam, hogy azt a jól tájékoztatott kérdezzem ki afelől, ami az oldalamat fúrja. Az aztán így felelt: „Ezt még a szolgád is pontosan megmondhatná: hiszen világos, nincs benne semmi titok. Ez a vaddisznó tegnap főfogásnak volt szánva, de a vendégek elengedték, így hát ma mint felszabadult szerepel újra a lakomán.” Evett a méreg ostobaságom miatt, és egy szót sem kérdeztem többet, nehogy még azt gondolják felőlem, hogy sohasem ettem úri társaságban.” (Trimalchio lakomája Ford.:Révay József. Budapest, Európa, 1977. 33 -37.o.)

 Az üres látványosság mellett észrevehetjük, hogy vaddisznót az előző napi társaság mellőzte, miközben az aznapi vendégek is inkább a datolyára vetik rá magukat. A vaddisznót felszolgáló szakszerű étekmester alakja is beszédes: igazi „saltus” – lakó. Trimalchio felkiáltása pedig Astérix falujában is felcsattanhatna: „Nézzétek meg csak, milyen kövér makkon hízott ez a vaddisznó!”  

 A „disznó színben” az étkezési anomália megfordul. Három élő disznót hajtanak be a lakoma résztvevői elé, majd a társaság kiválasztottját nem sokkal azután a szakács – rabszolga egészben tálalja, ahogy Trimalchio kérte. Gyanúsan gyorsan. Nem veszi ki és dolgozza fel a disznó belsőségeket. Trimalchio úrrá lesz a zavaron. Ott, helyben saját kezével felvágja a disznót. Ravasz visszafordítás és kulturális kritika Trimalchio irányába. Az újgazdag, görög – római kifinomultságra hajtó pénzember barbár vonásokat kap. 

 A Slow – mozgalom is érzékeli az ókori írók által lefestett civilizációs érzelmi – értelmi szélsőségeket, ezért küzd a gyorsaság egymást erősítő vadhajtásai: az igénytelenség látszat szabadsága és az üres vágyakozás délibábja ellen. 

Caesarra figyelünk, hogy Astérixeket keressünk. 

  Térjünk vissza ismét Caesar fenti germánokról szóló leírásához és a benne rejlő stratégia szemlélethez: a táplálkozási szokásokból a gazdasági – társadalmi rendszerük felépítésére lép, hogy végül eljusson a mentalitásuk megértéséig. Követendő gondolatvezetés. Valami hasonlót követ a Slow – mozgalom a maga lépcsőzetességében. Ezért is keresi a világban a kis „gall falvakat”, és az azokat éltető Astérixeket. Ők a tradíció modern hősei, akik a változások közepette is megvédik az Obélixben rejlő óriási ősi erőt, amely sajnos egyre törékenyebb érzelmi világgal párosul. És persze keresi a „druidákat”, az ősi, hagyományos termesztési módok nagy ismerőit. A Slow – mozgalom felismerte, hogy egyre több a fogyasztást generáló manipulátor, a nagy és kis cézár, miközben egyre kevesebb a hagyományos termelői tudással bíró tiszta druida.