Korunk kettészakadni látszik. Világnézetek építik a maguk „Édenkertjét”. Fákat ültetnek és vágnak ki. Vannak, akik csak a tudás fáját akarják birtokolni, a jó és rossz fogalmait széttörni, újra alkotni, átprogramozni. Vannak, akik a jó és a rossz fájára tekintenek, a tiltott szakításoktól, harapásoktól és azok visszafordíthatatlan következményeitől félnek. Előbbiek a „teremtő rombolásnak” áldoznak. Utóbbiak attól félnek, hogy ezzel az áldozattal az emberi tudat veszélybe kerülhet. Kicsúszhat alóla a föld, elhalnak a kulturális és civilizációs gyökerek, melyből az emberi szellem „teremtő fejlődése” táplálkozott és kulturális sokszínűsége kibontakozott. A félelmek keresztezik egymást, a tudásfája körül egy elgépiesedő elmagányosodott, tulajdonságnélküli, hangulatai által irányított ember körvonalazódik. Egy olyan embertípus, akiben a morál már nem élő közösségen belül érik és nevelődik. Aki már nem tudja megítélni és kiválasztani az eléje tett gyümölcsök minőségét.  Ezért sem vehetjük le a tudás fájáról tekintetünket, hiszen nemcsak hogy együtt élünk vele és körbefog, de a megállíthatatlanság illúziója is körüllengi. Állandó, mindennapi kihívásként szembesülünk vele. Gyorsasága és fénye könnyebbé teheti életünket, viszont olyan vakfoltokat is teremthet, mely által önmagunkról, társas életünkről, az emberről alkotott képünk is elsötétülhet. Az Édenkert teremtésmítosza az emberi szabadság állandó határkérdéseit jutatja eszünkbe újra és újra. Mi tagadás, komoly kertépítő munka és szellemi erőfeszítés!

 

 Egyedül nem is vállalkoznék rá… A filozófiai magány kanyargós, nehéz és nem túl vonzó út. Ráadásul az út vége sokszor egy irányba mutató társadalomellenes elveket – megoldásokat mutat fel. S ezeket az elveket a szellemi – technikai felhasználóik, mintegy a teremtő és teremtés kiválasztottjaiként kibontják-alkalmazzák, a társadalom átalakítására használják fel. A filozófia kanyargó útja náluk kiegyenesedik, látszólag szabad térré tágul, de a tereket körbevevő falak vészesen közelednek felénkA nagy térbe kiáltott emberi szabadság határai egyszer csak beszűkülnek. A nagy emberi teljesség ígéretében az ember puszta eszközzé válik. Az emberi „Édenkert” ismét elveszett. Ilyenkor feltámadhat az érzésünk, hogy visszafordulhatnánk a hagyományos, vallásos etika „Édenkertje” felé. A felejtés azonban folyamatában gyúrja át az embert. Már nem tesszük fel és nem is tudjuk feltenni a kritikus kérdéseket. Nem gondolkodunk az életfájáról, a jó és a rossz tudás fájáról, lemondunk a kertépítésről. 

Hogyan szabhatunk határt az emberi szellem elsivatagodásának? Ha a szellem építőköveihez nyúl. A hagyomány és a közösség, az általa felhalmozott emberi tapasztalat felé fordul. Ezt az utat választotta és járja a Slow mozgalom. A földre ránövő tapasztalatrétegekre támaszkodik, az ember és táj alkotó kapcsolatának újbóli felfedezését szorgalmazza. 

A Slow mozgalom kezdetei és iránya

A mozgalom szellemi gyökerei egy kis piemonti városba, Bra- ba vezetnek. Itt született Carlo Petrini, a Slow mozgalom szellemi atyja és szervezője. Édesapja szakmunkás, édesanyja óvónő. Ő maga szociológia diplomát szerez. A mozgalom lényegi megértéséhez, lelkületének bemutatásához két személyes, kevésbé programszerű megnyilatkozást választottam tőle:

„Szülővárosomat, Bra-t soha nem felejtem el: nyomott hagyott az életemen. A nemzetközi szervezet központjai még mindig a Via Mendicitá Istruitán található. Ez egy hegynek felmenő kis utca, amely egy térre vezet, ahol Giorgio Cottolengo szobra található. A szent, Bra –ban született 1786 –ban és menedéket alapított a torinói otthontalanoknak és elhagyottaknak. Amikor utazok a világban, gyakran megkapom a kérdést: „Miért Mendicita Istruita?” Nem könnyű megmagyarázni a címünket. A 18. században az Academia degli Inominati volt itt. Az utca neve arról a nevelő intézetről kapta a nevét, amely nélkülöző fiatal lányok megsegítésére alakult. A Ritiro della mendicitá olaszul, azt jelenti, nevelni azt a személyt, aki jótékonyságra szorul. Szerettem ezt az elnevezést; felidéző erővel bír. Soha nem akartuk feladni az irodahelyet, még ha húsz év alatt kinőttük is, inkább több irodát nyitottunk a városban.”[1]

 

A város egy szimbolikus tere nyílik meg előttünk, amely a város neveltjének a hagyomány és közösség látható emlékén keresztül élő eszmei inspirációt nyújt. Az inspiráció tárgyát, a kihívást Carlo Petrini egy Bra – ról írt félmondatában véltem felfedezni: „Mindent összevetve nem beszélhettünk egy gasztronómiai fővárosról.”Mindezt a város földrajzi – történeti arculatáról, összefoglaló megállapításként írja. Ugyanakkor kiemeli, a kézművesiparra ráépülő bőripar mellett a kis családi szőlőkkel körbefont város magában rejti az alkotó potenciált: „…a szőlőművelés érzékenyé tehet, hogy megértsd a borkészítésben, a agrokultúrában rejlő örökséget és kereskedelmet.”  Fonjuk tovább a szálat. Hallgassuk meg a Carlo Petrinire is hatást gyakorló  francia történész, Fernand Braudel népi szőlőművelésről írt sorait: „A szőlősgazda ezzel szemben [a szőlőhöz értő szüreti napszámossal] szemben mesterember. „A szőlősgazda fontosabb, mint a szőlő” maga. A szőlőt ugyanis, ezt a rendkívül életerős növényt – csak ültessenek szőlőt, majd meglátják! – szüntelenül újraformálja a gazda. Csinálhat belőle futónövényt, amely hosszú kacsaival megkapaszkodik a karóban, vagy bütykös koronájú zömök bokrot, amelynek semmiféle támasztékra nincs szüksége; megváltoztathatja a gyümölcs zamatát, a bor alkoholfokát, a termés bőségességét vagy jellemző sajátosságát, ha tőkékkel vagy a talaj összetételével kísérletezik. A talajt kedvére változtathatja: teleszórhatja kővel, mint azt néhanapján teszik, vagy épp ellenkezőleg, bőségesen megtrágyázhatja, „ami nyúlóssá teszi a bort és csökkenti a tisztaságát, a zamatát”. Egyszóval a szőlősgazdának kell döntenie a kényes technikáról.”[2]

  A szimbolikus térre egy mesterség sétált be. A mesterségek önállóságát megerősítő hosszú katolikus tradíció és neveltetés valamint a modernizációra választ kereső olasz hagyományok aktivizmusa életre tudta hívni a helyi hivatástudat erejét. Az eredmény: erős társadalmi – szervezeti erő, amely éppúgy meg akarja védeni a várost az ipari szennyezéstől, mint ahogy meg kívánja védeni a környékbeli borok és sajtok minőségét, értékesítési lehetőségét, a vidék életformáit. A fizikai – szellemi térben még érződik a mozgalom itáliai sajátossága: a városállamok történeti hagyománya, a városi büszkeség polgárságban munkáló arisztokratikus igénye. Ez a sajátosság az iparosítás, a modernizáció korában is erősen tartja magát. Alexander Gerschenkron például az 1900-as évek környéki „megkésett” olasz modernizációval kapcsolatban megjegyzi, hogy ott nem alakult ki „iparosítási ideológia”. Ilyen ideológiai fűtőanyag volt a gazdasági liberalizmus Angliában, a saint-simonizmus Franciaországban, a nacionalizmus Németországban, a marxizmus Oroszországban.[3] Úgy hiszem, hogy az olasz hagyományok eme történeti íve ma segíti a mozgalom nemzetközi fejlődését, hiszen az ideológiai zubbonyoktól függetlenítve magát, éppen a közösségekben élő hagyomány – tudás fenntartására törekszik a modernizáció nivelláló erőivel szemben.

Carlo Petrini

A mozgalom fejlődéstörténeti fordulópontja ékesen bizonyítja mindezt. Akkor nyer új nemzetközi dimenziót, amikor a a McDonald’s gyorséttermet akart nyitni a római spanyol lépcsőnél 1987 – ben. Újabb szimbolikus tér, fizikai – szellemi létezés és forma, amit a globalizáció ételipara akar megsérteni és leépíteni. Carlo Petrini szociokulturális vészcsengői megszólalnak, a globalizáció és a racionalizáció lépcsőről lépcsőre halad.  Az olasz szerveződés ellenmozgalommá válik. Itt kapja nemzetközi keresztségét és ma is ismert nevét: Slow Food. Természetesen a Fast Food – civilizáció ellenében, a kulturális önvédelem jegyében. A 140 országban működő Slow mozgalom az elmúlt harminckét évben bizonyította, hogy kritikus mozgalomként nem kizárólag valami ellen létezik, hanem a mindennapokban világszerte munkálkodik és teremt. Nem elkeseredett, érzelmekkel túlterhelt, romboló luddita hajlam, hanem építő, komplex kulturális ellenállás vezérli. 

  Nézzük Carlo Petrini, miként foglalja össze e Slow – kultúra éltető elveit:

  1. Megtanulni az anyagi kultúrát, többet megtudni róla, és terjeszteni az agrokulturális tudást. Ez a mozgalom elsődleges eszmei és viselkedési vezérfonala. Nevezetesen, céltalanul dicséred a finom borokat vagy a kenyér jó illatát, ha nem tudod, hogy azok hol és milyen módon készültek el.
  2. Megőrizni a mezőgazdasági és étkezési örökségünket a környezet általi lealacsonyodástól: az általunk fogyasztott élelem érzékszervi profilja folyamatosan elszegényedik. Ha az étkultúránk nem érdemli meg a legmagasabb szintű előállítást, akkor mi? Azok a helyek, ahol művészi, történeti, környezeti örökségünk termékeit vásároljuk és fogyasztjuk mesteremberek előállításában veszélybe kerülnek a gyorséttermi láncok és farmerüzletek következtében. Így például kávézók, éttermek, pékségek, és még sokan mások.
  3. Megvédeni a vásárló és a tisztességes termelő kapcsolatát, mellőzve a retorikát és a fellengzősséget, hogy megtalálhassa a minőség és az ár helyes kombinációját. Elkerülvén így a jó, de drága vagy az olcsó, de gyenge minőség szélsőségeit. 
  4. Keresni és hirdetni a gasztronómia és az asztaltársaság okozta örömöket, közvetlenül és türelmesen. Erősíteni a megközelítést, mely az érzékek nevelés általi fejlesztésével és az asztal körüli harmónia megteremtésével eljut az élvezeti értéktől az étel tartalmi megértéséhez. Ezen érzület mentén szerveződnek a Slow mozgalom helyi szervezetei az ún. conviviumok, vezetőik segítségével. Az önkéntes alapú társulás, olyan embereket fog össze, akik kellemes örömöket és időtöltést, barátságot keresnek.[4]

Slow Food ízóra   

A kulturális önvédelem autonóm elvei bontakoznak ki előttünk. Olyan út, amelyen a Slow Food/Slow Living mozgalom jelképe, a kis piros csiga viszi házát és mutatja be a maga kis fizikai – szellemi terét. A kis slow – csiga figyel a világra, ám háza tekeredő vonalait, körkörös mélységeit nem hajlandó feladni. A piros csiga újszerű felfogásának megértése még látható akadályokba ütközik hazánkban. Mindezt egy egyszerű hazai tapasztalat remekül érzékelteti. A magyar Slow Living Hungary termelői találkoztak olyan érdeklődővel az augusztus 20.-ai Magyar Ízek utcáján, aki sérelmezte, hogy nem magyar elnevezés alatt kerülnek bemutatásra a termékeik. A nemzeti büszkeség vagy – vagy formában itt is dolgozott. De hol a mozgás, az összetettebb gondolkodás és a világra figyelés?! 

  A slow – csiga kibújik házából és körbetekint. És egy másik végletre lesz figyelmes. Kornai János közgazdász a társadalmi bizalom gazdasági aspektusait vizsgálva a következő tapasztalatát osztja meg velünk: „A szakmai-üzleti közvélemény osztályoz: „ez a cég tisztességes, megbízhatunk benne, viszont ez a másik cég inkorrekt, tisztességtelen, nem megbízható.” Mindenki szembekerült már egyéni vásárlóként ilyesfajta szelekciós problémával. Amikor életemben először jártunk Japánban, és első este feleségemmel vacsorázni akartunk, persze nem ismertük ki magunkat a vacsorázóhelyek menükártyáin, így hát – jobb híján – betértünk egy McDonald’s-be, és hamburgert ettünk. Egyikünk sem szereti a hamburgert, de itt legalább tudtuk, hogy mit kapunk. A nagy multinacionális cég neve az egész világon garantálja a megbízható minőséget.”[5]  A kis piros csiga most felsír: „Tényleg, csak Ennyi!?” Átérzi a racionalizáció ravasz brand – építését, hogyan válik a globalizációban minőséggé, a minőség nivellációja. A mennyiségi szemlélet kimért adagolása hogyan válik el a minőségtől, kap formát, majd uralkodó konformizmussá merevedik. A fantomfájdalom érződik, csak nincs teljesen kimondva: „Egyikünk sem szereti a hamburgert” – tegyük halkan hozzá, a McDonald’s hamburgerét. Mi lesz, ha ez a fantomfájdalom is eltűnik?! Még a cselekvés reménye is elveszhet: könnyen néma áldozattá válhatunk. Az asztal, az ízek elvesztése után már könnyebben mondunk le a vidék természetes vonulatairól és a városkép belénk ívódott formáiról, színeiről. Végül szinte észrevétlenül lemondunk magunkról, saját személyiségünk önálló formálásáról. Önként és öntudatlanul beállunk a statisztikai számok végtelen hosszú sorába. 

  A kiscsiga ellenvéleményt fogalmaz meg, kövess engem a világban, az én kézműveseimnél, éttermeimben a minőség a termőföldtől a vendég tányérjáig terjed. Ráadásul, természetes, egyedi és különleges. A Slow mozgalom tagjai a zöldségtermelőtől a hússzállítóig, a szakácstól a borkészítőig egy közösségét alkot, egy tájegység emberi kultúráját képviseli. A Slow Living Hungary a Slow Art képző- és népművészekkel, Slow Travel uatzási célpontokkal, Slow Fashion divattervezőkkel, üzletekkel bővíti az értékek körét. A minőséghez mindenki hozzátesz valamit. A környezethez és a közösséghez kötődés egyszerűen nem engedhet a minőségből. 

  A társadalmi szerepvállalás ollója és funkciója a Slow mozgalom esetében láthatóan kinyílik. Azzal, hogy a helyi minőségi étkultúra közvetlenebb és tudásközpontú bemutatása a célja mindenhol a helyi középosztály összetartását és tágítását segíti elő. A mozgalom társadalmi erejét éppen az adja, hogy a gasztronómia területéről elindulva egyaránt küzd az öncélú tányérfüggő sznobizmus, a más tányérjára féltékeny nemzeti bezárkózás és a globalizáció műanyagtálas eltömegesedése ellen. Nem az elgyengülő, gyökereit vesztő, globális csatornák által (meg)vezetett középosztály kialakítására törekszik, hanem a helyi hagyományok modern megerősítésével éppen a polgárosodás esélyeit segíti elő. A helyi tartalmak specialitásába nem avatkozik bele, hiszen éppen azok mélységeiben rejlő minőségét szeretné életbe tartani és megvédeni. A Slow Living/Slow Food mozgalom szervezeti formáinak segítségével csak a lényegi formát emeli ki, amellyel a tájegységekben rejlő tudáslehetőséget szeretné megóvni, felszínre hozni, megosztani

Megóvás és felszínrehozás: Presidiumok és az Ízek bárkája

  A megóvás tekintetében ilyen Slow szervezeti forma a presidium – rendszer. Ez egy termékoltalmi kezdeményezés, amelyet a Slow mozgalom Biodiverzitásért Világalapítványa nyújt a kistermelői közösségek helyi, kézműves termékeinek megsegítésére, a termelői önszerveződések fenntartására. Megalakulása óta 586 ilyen növény és állatfajnak, kézműves terméknek nyújtott tartós védelmet a Föld különböző országaiban. A presidiumok változatosságából csak ízelítőt nyújthatunk, a brazil, nyugat-amazóniai cubiu-tól (paradicsomféleség) a lengyel fekete méheken át az indonéziai Tengkawang mogyoróig bezáróan. De a presidiumok között találkozhatunk a háromszáz éves svájci kovászból készült kenyérrel, a kenyai fűszerkülönlegességekkel, vagy a sommerseti cheddar sajttal. Magyarországról elsőként a mangalica került be a termékoltalom körébe. A szürkemarha követi ezen az úton.

 A presidiumok, a „10.000 Gardens in Africa” és a „2000 Village in Asia” projektek támogatási rendszere a termelői kultúrák fenntartásán keresztül a kultúrközösségek széttörését, széttöretését is szeretné megállítani. A migráció és az ökológiai menekült kérdést elsősorban a probléma és egyben a megoldás forrásánál keresi, helyben. Minél nagyobb a távolság a hely szelleme és a szellem helye között annál sérülékenyebb az ember értelmi – érzelmi intelligenciája. A közösségi bomlás egymással határos fogalmai, az anómia, atomizáció, az erre reagáló különféle ön – és közösségromboló devianciák jól ismertek a szociológiai szakirodalomból. Az „okos – világra” épített technikai integráció – civilizációs tájékozódás és kulturális hagyománytartás párhuzama – nem hiszem, hogy feloldhatja ezeket az érzelmi és szellemi konfliktusokat. Még ha a csak az integráció kapujának tekintik is, a gyorsaság és állandó megszakítottság inkább magához a géphez kötődést idézi elő. Az ember belső elgépiesedése, ugyanoda, az élő közösségi kapcsolatok bomlásához vezethet: társadalmi közönyhöz és öncélú individualizációhoz. Az urbanizáció vagy éppen a migráció árnyékában növekvő érzelmi elhagyatottságot és a szélsőséges társadalmi mobilitás szellemi útvesztőit az okostelefonba zárt világrendszer, a technikai újítások nem oldhatja fel. Példaként mondhatnánk, hogy valószínűleg a nemrég történt frankfurti esetnél (egy eritreai bevándorló egy anyát és 8 éves gyermekét lökte a vonat elé) nem az a technikai újítás oldja meg az alap problémát, hogy a peron és a vágányok közt “okos falat” építenek a bejövő szerelvényeknek. 

A két lábon állás érzelmi háttere, a vidék és város harmonikusabb együttélése a mérsékelt átmenetek kevésbé zavarják meg a hely szelleme és a szellem helye közötti átjárást. Gondoljunk csak a kádári szocializmus érzelmi pacifikációjára a kiskertek, telkek asylum – rendszerére. Amely éppen fordítva, mentális orvosságként működött. A korábbi gépies szocializmus szélsőséges társadalmi átmeneteit próbálta enyhíteni, amelyben a hivatástudatokba vetett hit megtört. A Slow – kultúra, a Slow Living Hungary közössége, a régiók conviviumai és a presidium rendszer a szélsőséges átmeneteket mérséklése mellett éppen ezt az hivatástudatot szeretné regenerálni, hogy az élő kultúra, folyamatában ne sérüljön vagy vesszen el végleg.

A presidiumok perspektivikus értelmezése

 A presidium rendszer történeti távlatban bizonyítja talán legjobban jelentőségét. Győrffy István neves néprajzkutatónk ezt írja 1939 –ben: „Háziállataink nagyszerűen honosult magyar tájfajtái legalább is 1000 – 1500 évesek. Ezeket a tájfajtákat a múlt század közepéig megőriztük, azóta újabb, a mi klímánkkal megküzdeni nem tudó és gyakorlatilag sem mindig beváló tájfajtákért az őseiket serényen irtjuk.”[6] Ezek alapján szembe állította a külföldi „leghorn tyúkot” a magyar parlagi tyúkkal, a merinó juhot a pödröttszarvú hortobágyi magyar racka juhval valamint a csigaszarvú erdélyi rackával, a magyar szarvasmarhát az alpesi fajtákkal. Győrffy István minden esetben a hosszútávú gondolkodás hiányát, a hazai tájkultúrában kifejlődő faj és minőség feláldozását fájlalja. Az áldozati kést a rövidtávú, mennyiségi, racionális, profitorientált szemlélet irányította. Ilyenkor a kihaló, eltűnésre kárhoztatott hazaiak mellett az importált állatfajok sokszor maguk is rosszul jártak. A klimatikus viszonyokhoz nehezen alkalmazkodtak. A betegségeknek, kitörő járványoknak kevésbé álltak ellen. A néprajzkutató egyik ilyen iskolapéldája húsbavágó, egyben rámutat a Slow mozgalom presidiumainak lényegi fontosságára:

A múlt század közepén a kisjenői irodalomban a szerbiai disznóból kitenyésztették a hízékony mangalicát. Majd ezen disznóért kipusztítottuk két ősi disznófajtánkat: a bakonyit és szalontait, melyek bár nem voltak ennyire hízékonyak, de sertésvésznek nagymértékben ellenállottak. Később változott a tenyésztés célja, hússertésre is szükségünk lett. A ridegen tartható húsdisznónak igen alkalmas bakonyi és szalontai disznót azonban úgy kiirtottuk, hogy hírmondó sem maradt belőlük, s pótlásukra meg kellett honosítanunk az angol hússertést, amely azonban nem áll ellen a sertésvésznek, éppúgy, mint a mangalica, ezenkívül nehezen is akklimatizálódik.”

   A teremtő rombolás racionalizációja kevés területet hagy érintetlenül.  A mezőgazdaságot, az állatokat az állattartást is utoléri. Az időben változó kihívások és a történeti tudat hiánya hosszútávon együtt nyújtja be fájdalmas számláját, ahogy a példa is mutatja. A „teremtő rombolás” szélrendszere könnyebben fúj, ha nem vesszük észre a kulturális öntudatunkban rejlő lehetőségeket. Győrffy István a „háziállat – tájfajták” „oktalan hagyományirtása” nyomán gyakorlatilag erről beszél:

  „A magunk értékeinek meg nem becsülése onnan ered, hogy nem ismerjük a népi hagyományokat. Gazdasági tudást idegen, főleg német könyvekből szerzünk, ezekben pedig nincs szó magyar tájfajtákról, ennélfogva nem veszünk róla tudomást. Már magában az a tény is elegendő a leértékelésűkre, hogy a paraszt ember kezén vannak, pedig sok tekintetben értékesebb, mint az importált fajták.”

A háború után a Rákosi – rendszer a parasztgazdát, nem csupán leértékelte, hanem kisemmizte és ellehetetlenítette. Idézzük fel, a Braudel által plasztikusan érzékeltetett szőlősgazdát. Ilyen és hasonló tapasztalat – és tudásrétegek estek áldozatul a szovjet racionalizációnak. A szovjet racionalizáció okozta éhségét 1956 után a kádári konszolidáció „mezőgazdasági csodája” mennyiségbe fordította át. A politikai – társadalmi szükségszerűségből, a kedvező földrajzi adottságok újbóli felismeréséből, a nyugati mezőgazdaság ipari megoldásainak és fajainak átvételéből és a keleti piacok terményigényéből jött létre. A „mezőgazdasági csoda” a mennyiségnek, mintsem a minőségnek kedvezett. Ennek a modernizációnak esett áldozatul, majdnem végzetesen a magyar szürkemarha. 

  A Slow Living Hungary jellegénél és célkitűzéseinél fogva felismerte az ilyen típusú modernizációk örökség romboló erejét. Ennek köszönhetően a szürkemarha bekerült a Slow Food Ark of Taste, azaz az Ízek Bárkája nemzetközi programjába is. A program, Noé bárkájához hasonló menedéket kíván nyújtani elfeledett ételeink, alapanyagaink, fajtáink számára. Ezek újrafelfedezését, összegyűjtését és népszerűsítését célzó nemzetközi program. A mezőgazdaság iparosodása, a környezet pusztulása és tájaink homogenizálódása miatt egyre veszélyeztetettebbek lettek azok a helyi termékek, amelyek egyedi, a tájba illő gazdálkodást hordozó ízvilágot képviselnek. Mára az Ízek bárkája jegyzék több mint 10.000 terméket tartalmaz; e bárkaközösségnek akkor lehet tagja egy termék, ha eleget tesz az alábbi elvárásoknak:

  • különlegesen jó minőségű és ízében egyedi;
  • ha a kipusztulás veszélye fenyegeti, és az élelmiszerek standardizálódása miatt védelemre szorul;
  • ha történelmi, társadalmi-gazdasági vagy kulturális szempontból jól meghatározott régióhoz köthető;
  • ha csak korlátozott mennyiségben készül (de nagyobb mértékű termelése kívánatos);
  • ha előállítása hagyományos, vagy a hagyományokat követő, innovatív módszerekkel történik;
  • ha regionális élelmiszerként szimbolikus jelentőséggel bír.

A fenti oltalomszemlélet indítékaiban hasonló a néprajzkutatóéhoz: ne veszítsük el a kultúránkból adódó személyiségünket. Ne mondjunk le azokról az egyedi és különleges gazdasági lehetőségekről, melyeket hosszútávon a természeti, gazdasági körülmények változása előidézhet. 

Megosztás és teremtő közösség

  Ne engedjük el a szürkemarha szarvát! A slow living közösség teremtő erejéhez szép és tanulságos ívet szolgáltat. Egerszóláti szürkemarha tenyésztőnk kulturális küzdelmet folytat a szocializmus alatt felerősödő, máig ható szürkemarhával kapcsolatos előítéletek ellen. Kevés a húskihozatali aránya, így francia fajtársainál kevésbé profitábilis. Szürkemarha tenyésztőnk ellenáll a fel – felmerülő külső kísértéseknek: nem keresztezi állatait francia fajokkal. Ellenáll, érvel. Felhívja a figyelmet, hogy a paraszti társadalom étkultúráját nem csupán íz-örökségi szempontból érdemes újra szemügyre venni, hanem fenntarthatósági, minőségi értelemben is. Ott a ritkább, ám minőségi húsevést a növényi fehérjeforrások, a hüvelyesek (bab, borsó) egészítették ki. Kulturális önvédelmet folytat. A Slow közösség ebben segíti. A védelemhez hozzátartozik a közösségi megosztás és felszínre hozás. A slow mozgalom séfei finom szürkemarha – burgereket sütnek marhahúsaiból szembeállítva azokat a “tömegízű” fast food burgerekkel.

  A Slow Living Hungary közösségén belül összefogott a gyöngyösi Bori Mami Étterem és egerszóláti szürkemarha tenyésztőnk. A birtokra kilátogató étteremtulajdonost és séfjeit lenyűgözte a magyar szürke tájjal alkotott harmóniája. A séfek itt ismerkedtek meg a tenyésztő édesanyja által készített tradicionális szürkemarha receptekkel. A táj látványa és a tiszta élelmiszerből készült omlós ízvilág új szakmai inspirációként hatott rájuk. A tapasztalatcseréből származó újra gondolt szarvasmarhareceptek mind a Slow tagok nagy világtalálkozóján a 2018-as torinoi Terra Madre Salone del Gusto –n, mind a magyar Gourmet fesztiválon 2019 – ben óriási sikert aratott. 

 A táj, a családi hagyományok, a céhes szemlélet egymásba szövődéséből létrejövő kulináris remekmű megdöntötte a magyar szürkemarhával kapcsolatos gasztronómiai előítéleteket. Miszerint nagy testű, egykor igavonásra is használt marhafajtából nem készülhet finom, modern ételkülönlegesség. A megosztás, a megóvás, a felszínre hozás egymást erősítette és meghaladta az előítéleteket. A kreatív energiák itt nem lebontják egymást, hanem kulturális hagyományokból merítve újjá építik magukat és új színeket adnak. Az étel ízvilágát átérző magyar fogyasztó szembesül a bennünk, kultúránkban rejlő alkotóerővel. Ugyanakkor a tudatos külföldi Slow Travel – utazó az ízeken keresztül megismerkedik a magyar szürkemarha kulturális gyökereivel. A modern hagyományőrzés a maga megbízhatóságában és eredetiségében az ilyen vertikális céh remekekben kerül felszínre. 

 A slow gondolatot a felszínre hozás mellett a felszínen tartás éppúgy élteti. Hogyan lehet az íz-élményt tartóssá és mindennapivá tenni? Ha az íz- élményeket kultúrává és közösségi erővé formáljuk. A hazai Slow Living Hungary a közösségi háló erősítésére és a termelői útkereszteződések kialakítására törekszik. A tisza – tavi Graefl Kastély és Biomajorság újra éleszti 70 éves álmából a kétútközi kultúra és táj harmoniáját, őshonos magyar állataival, bio veteményeseivel, szecessziós épített örökségével s amit saját kertjén belül nem tud megtermelni azt a Slow mozgalmon keresztül, tagtársaitól szerzi be. Így kerül a Graefl majorság éttermi asztalára mezőszemerei fokhagyma (a kínai helyett), a galyatetői fürjtojás (a francia helyett), mátrai bivalyhús (a spanyol helyett). Hasonló módon kerül az ipari, kemikáliákkal és ízfokozókkal teli kolbász helyett a fekedi Stifolder szalámi a Zengő lábához az Almalomb étterembe vagy a budapesti Slow Living Hungary jelöléssel bíró helyekre. 

Természetesen a legnagyobb erőt az agrokulturális és kézműipari céh remekek közvetlen termelői bemutatása és eladása adja. A helyi Slow Market termelői piacokon a termelő és fogyasztó közvetlenül találkozik. Az itt folyó párbeszéd és tapasztalatcsere a termelő által megszemélyesített ízvilág hatással bír az érzésvilágra. Egy kanál termelői méz, egy falat sajt egy korty minőségi bor könnyen belső kulturális értékké nemesülhet a mindennapokban. Az örömmel, takaros formában átadott ízremek egy kiskaput nyit ki számunkra. Kiléphetünk általa az „adok- veszek-szemetet termelek” fogyasztói közönyből. Rádöbbenhetünk, hogy nem csak az idő örök vasfoga dolgozik, hanem a tapasztalat és az emberi törődés meg – megújuló energiái ugyanúgy munkálkodnak. A minőség megosztása hosszútávon megéri, mert őszinte közösségeket épít. A Slow living tagok élet – és világlátásában a saját, helyi hagyományait őrző polgári attitűd tekint vissza ránk. A mozgalom tagjai ezt a miliőt, energiát és érzést szeretnék fenntartani és megerősíteni. S ezt terjeszteni vacsorák, kóstolók, termelői vendéglátások, ízlésfejlesztő kurzusok, helyi termelői piacok szervezésén keresztül. A tudásháló szervezett kialakítására szükség is van, hiszen sejtik és tudják, milyen új kihívásokkal kell szembenézniük.

Globális kihívások versus Slow – educatio

  Az 1980–as évek végén a McDonald’s az amerikai popkultúra talajvizén szivárgott be a közösségek szimbolikus tereibe. Carlo Petrini szerint a FAST FOOD vezérhajója a következő rétegek elcsábítására fókuszált: a tinédzserekre, akik valahol együtt akartak lenni, az iskolásokra akik a TV–ben látott preformált mítosz és izgalom alapján új szabadidőtöltésre vágytak, a shoppingolókra, valamint a városközpontokban dolgozó hivatalnokokra. A globalizáció most új kihívásokat, mítoszt és izgalmat gyárt.

Manapság ugyanezen rétegcsoportok a Fast Foodokban ülve okos-telefonokat használnak. A világhálót kezükben tartó globális érdekeltségek üzenetsémáit tapintják ujjaikkal. Nézik, hallgatják, olvasgatják és osztják. A pop – kultúrát pedig egyre erősebben egyre kizárólagosabban a multinacionális hálózatok „manager-ei” és egy lekötelezett „értelmiség” üzemelteti. Adagolja és alakítja az új világrend mítoszát. A mítosz új embertípusa, a Zuckerberg – univerzumban mozog és a google – generáció tagja. A varázsdobozként használt okos telefonjával a “mindentudás” illúziójában él. Minden dologról, legyen az távoli vagy közeli a leggyorsabb percepció kialakítására törekszik. Ez a ritmus a színes formalizmusnak kedvez és nem a gondolati gazdagság harmóniájának. Érdemes összehasonlítani az okostelefonok formavilágát és azok reklám üzeneteit a kanti esztétikai megközelítéssel: 

 „A festészetben, a szobrászatban, általában minden késztetésnek pusztán az jelenti az alapját, ami formája által tetszik, nem pedig az, ami az érzetben gyönyört kelt. A kontúrt kitöltő színek a vonzó ingerhez tartoznak. Azt ugyan elérhetik, hogy a tárgy önmagában élénken hasson az érzetben, de nem tehetik a tárgyat széppé és szemlélésre méltóvá; ami szép formához szükséges, az többnyire éppenséggel igencsak korlátozza a színek szerepét, s még ahol van is helye a vonzó ingernek, a színeket ott is egyedül a szép forma nemesíti meg.”[7] A multinacionális platformok termékeikkel, gondolati tartalmaikkal mintha e kanti kettősségre alapoznának. A formák minimalizmusával a racionális „érdek nélküli szépet” hirdetik, miközben éppen az ingerekre, a színekre, az érzékekre hatnak. Ezzel a harsány minimalizmussal próbálják magukból a “mindentudás” illúzióját árasztani. A géphez kötött rendszer és az önmagát teremtő ember típusát hirdeti. A típus – illúzió sulykolt képzete a koravén – matuzsálemi gyermek és a megfiatalított matuzsálem határtípusa között mozog. A gépi civilizáció előre gyártott képzete úgy tesz mintha minden tapasztalásréteget, az időt is uralná. Egy ilyen mindentudás képzetével felvértezett egocentrikus típus számára a tapasztalatokra, nemzedéki, közösségi, nemzeti hagyományokra épülő személyes tudás csupán elejtett „szép maradék”. A könnyen gyorsan megszerezhető információ kultuszában a hivatások leértékelődnek. A tudás és gondolkodás tekintélye a tapasztalat szintjén nem mélyülhet el. A közösségeket és társadalmakat egybefűző hosszútávon érvényesülő érzelmi – értelmi intelligencia leépülhet. 

 A vázolt világkép társadalmi – szociológiai keresztmetszetében a gyermekek és a fiatalok forognak a legnagyobb veszélyben. Ők a legfogékonyabbak, az ő kulturális kondicionálásukért komoly küzdelem folyik. A globális kihívás miatt nagy szerep hárul a közösség és társadalom irányában elkötelezett értelmiség szerepvállalására. A mozgalom a maga kulturális küldetésében örömmel látja őket tagjai között.

A magyar Slow Living Hungary közössége küzd a harsány minimalizmus ellen. A gyermekek esetében elsősorban a prevencióra törekszik. Slow food ízórái keretében, a termelői zöldségek – gyümölcsök, kézműves termékek íz és forma világát próbálja megszerettetni velük. Az Ízórák során az öt érzékszervük (látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés) kiemelésén, a gyermekek kísérletező kedvén és az önálló újraalkotás örömén keresztül történik. Az ízórák a pozitív sémakialakítás jegyében a gépies étkezés ártalmainak elkerülését célozza. Non plus utra, a kulturális fogékonyság, autonóm módon, már korán az érzékelés és reflexsémák szintjein elkezdődik.

  Az érzékleteiket játékosan összekapcsoljuk magyar nyelvi képekkel. Az édes lehet mézízű, azaz mézédes. A cseresznye roppan. Aki kolbászol az csavarog, hiszen az étel formája csavarodik. Aki kukoricázik az kötekedik, aki fel van paprikázva az mérges.  A kis gyerekekkel játékosan megismertetjük az öt alapíz köré fonva a helyi ízeket, alapanyagokat, állatfajokat, termelőket, az őket körülvevő tájat, a körülöttük élő és lélegző kultúrát. Megismerik a sajtkészítőt, a klasszikus adalékmentes lekvárt üstökben főző asszonyokat, a rackajuhokra, mangalicákra vigyázó pásztort. A gyerekek azokkal a mesteremberekkel találkoznak, akik a legtöbb tapasztalati tudással rendelkeznek a magyar táj mindennapi körforgását illetően. A slow food órákon testközelből láthatják az élő tradíciót.  

 A Slow Living Hungary oktatási ötlete és kezdeményezése, az ízórák mellett művészeti Slow art órák is legyenek. A kettő vegyítésének fontossága a vizuális kommunikáció globális trendjei miatt fontos. A harsány minimalizmus mesterkéltségével szemben az ízlés és az ízlelés egymást támogatja. A GMO – termékek elfogadása és az „okos –világ” kétdimenziós látásmódja kölcsönösen erősíti egymást. A Slow órák célkitűzése, az ízlelés, az ízlés, mint választási lehetőség kialakítása miatt fontos, hogy a későbbi döntések meghozatala valós, emberközeli, környezettudatos és hasznos legyen. A tragikus amazonasi őserdőtüzek kapcsán sok fiatal mondta az ízórákon, hogy az interneten keresztül adományoztak, osztálypénzt gyűjtöttek ismeretlen, külföldi szervezeteknek. Mi a fogyasztói társadalom kétdimenziós, sokszor manipulált reakciójával szemben, a napi életmódbeli választások tartósságára hívtuk fel a figyelmüket. Ne vegyünk, együnk és ajánljunk olyan termékeket, amelyek pálmaolajat használnak. A pálmaolaj miatt irtják ki az esőerdőket, a Procter and Gamble, a Henkel, a Kellogs és társai a világ legnagyobb pálmaolaj felhasználói. Ezek a vállalatok ezerszer több erdőt irtanak ki évtizedek óta a pálmaolaj termelés miatt, mint amennyi éppen most az Amazonas-medencében ég. Egészségtelen, az ízlelést homogenizáló művi dolgok helyett az igazi, természetes, tiszta alapanyagokat fogyasszunk. Nutella helyett például válasszák magát az alapanyagát, a termelőtől származó török mogyorót. 

 A slow living ízórákon a gyereknek azt tanítjuk, hogy keresse, vegye és tisztelje azokat akik tiszta élelmiszert készítenek vagy termelnek a környezetében.  Így óvva a Földet, és persze a saját kultúrközegét, legyen szó Magyarországról vagy éppen Brazíliáról. Amennyiben megtehetik Fast fashion helyett a tartós és egyedi Slow fashiont válasszák, támogatva a saját kézműiparunkat és gazdaságunkat. Slow Meat programunkban azt tanítjuk, hogy kevesebb húst együnk. Ugyanakkor választásunkal segítsük a magyar tájba illeszkedő, tiszta forrásból származó, helyi, magyar hústermelőket. A gyerekek elsajátítják, hogy ezzel a finom, ízletes választással a karbon lábnyomunk kisebb, helyi közösségük viszont annál erősebb lesz. 

A Slow órák végén boldogan és büszkén viselik a lebomló anyagból készülő, trendi piros csigás kitűzőt és az esetek többségében az utolsó pillanatokban veszik észre, hogy nem használták telefonjukat, nem kötődtek a világhálóhoz. A foglalkozások végén persze felcsendülnek a kérdések: „selfiztek velünk”, „liveolhatunk veletek”? A gépi technikához való emberi kötődést már nem fordíthatjuk vissza, a megfigyelések perspektíváját viszont emberközelivé tehetjük. Az ilyen élményközpontúsággal egy fontos lépést tehettünk a jövő nemzedékének irányába, hogy élő közösségként használják az internetet, ne az internet és tulajdonosai határozzák a mi közösségi érzületeinket. Ha a környezetvédelem – globális felmelegedés – migráció társadalmi kulturális hatásainak kérdéskörét orvosolni kívánjuk, akkor azt hiszem nyugodtan kimondhatjuk, hogy a teremtett világunk és saját magunk belső megóvása szervesen összekapcsolódik. Eljött a lassú cselekvés ideje.

Írta: Szekeres Diána

Slow Living Hungary, a Magyar Slow mozgalom elnöke 

Slow Food Eger -Mátra convivium vezető

A Kommentár Közéleti és Kulturális folyóiratban a rövidített verziója szerepel a fent olvasott cikknek.


[1] Carlo Petrini, Gigi Padovani Slow Food revolution: A new culture for eating and living. New York, Rizzoli, 2005 24.o.

[2] Fernand Braudel Franciaország identitása 2. Helikon, 2004, 241.o.

[3] Alexander Gerschenkron A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból Budapest,Gondolat,1984.192.o.

[4] Carlo Petrini Slow food case of taste 2001, Columbia University Press,12-13.o.

[5] Kornai János: Tisztesség és bizalom a posztszocialista átmenet fényében 2003/06 http://beszelo.c3.hu/06/05kornai.htm

[6] Győrffy István, A néphagyomány és nemzeti fejlődés, Budapest, A magyar táj és népismeret könyvtára 1939.47-49.o.

[7] Immanuel Kant, Az ítélőerő kritikája, Budapest, Osiris, 2003, 135-136.o.