A róna utcai filmstúdió a hetedik legidősebb filmgyár a világon. Kerek 100 évvel ezelőtt Korda Sándorék életre hívták megannyi csodálatos magyar film szülőhelyét. Válságokat, háborúkat, forradalmat, rendszerváltást küzdöttek végig ezek a falak és őrizték a filmművészet lángját. A mai napon nagyszabású centenáriumi ünnepséget szerveznek a Filmgyárban. Értesüléseink szerint az ünneplő vendégek közt feltűnik majd Jiří Menzel az európai filmművészet egyik legjelentősebb alakja.

Már első filmje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díjat nyert 1968-ban. Az egy évvel az Oscar-díj után készült Pacsirták cérnaszálon pedig húsz évre dobozba került, hogy aztán az 1989-es Berlini Filmfesztiválon, példátlan módon a fesztivál történetében, elnyerje az Arany Medvét. Sorolhatnánk napestig a cseh Mester kíváló műveit, érdemeit, díjait de ez egy rövid cikk kereteiben nem tudná vissza adni a világhoz, a filmművészethez fűződő valós viszonyát. Néhány éve olvastam a “Hát még mindig nem tudom” című könyvében azt a szösszenetnyi de mégis elemi fontosságú írását, a Mester és mesterség szavakhoz fűződő gondolatairól.

Jiří Menzel és Szabó István…

Azt hiszem valahogy minden alkotó ember, aki őszinte érzéssel és alázattal fordul munkájához, valahogy így gondolkodhat. A száz év alatt Fábri Zoltán, Várkonyi, Szabó István, Jancsó, Makk Károly, Koltai Lajos, Tarr Béla vagy éppen Nemes-Jeles László is hasonló gondolati magból építkezhettek, építkeznek. “Hát nem tudom” mit fog ma este mondani a Mester (tudósítunk az ünnepségről) de azt tudom, hogy ezt a gondolatébresztő fejtegetést érdemes elolvasni tőle:

” Régen történt, hogy egyszer valaki Mesternek szólított. Akkoriban mutatták be az első filmemet. Először elszégyeltem magam, aztán kicsit meg is sértődtem. Nincs esztergapadom-feleltem ifjonti ostobaságomban. Később rájöttem, hogy ez a megszólítás tulajdonképpen nagyon megtisztelő. Mert mester az asztalosmester, a cipészmester, a kovácsmester, mester az az iparos, aki mestere szakmájának, aki a mestersége nyomait viselő, maszatos kötényben jár. Becsülni kezdtem ezt a megszólítást, mert a Mester a mesterember legmagasabb rangja. 

 A színművészeti főiskolán végzett pedagógusi ténykedésem során azt tapasztaltam, hogy a film- és egyéb művészet jövőbeli művelői rendszerint megvetően elhúzzák szájukat a mesterség szó hallatán, ahogy éretlenségemben jómagam is tettem. Úgy gondolják, hogy ez szöges ellentétben áll a művészet szóval. (Gyanítom, hogy a mesterség szót azok járatták le, akik képtelenek voltak megtanulni egy mesterséget.) A művészet olyasvalami, amit Istentől, odafentről kapunk, gondolják ezek a (egyébiránt ateista) fiatalok, ami megkülönbözteti a művészt a hétköznapi tömegtől, ami mentesíti a kötelesség alól. (És egyben feljogosítja a művészt, hogy különbnek érezze magát a többieknél.) Azt hiszem, éppen ez a babona, vagyis hogy ez művésznek több joga van megbízhatatlannak lenni és felelőtlennek lenni, vonzza a fiatalokat a művészethez. A mesterember számukra, sajnos, rosszízű szó, a mester szónak szerintük kissé üzlet szaga van. Szerintem inkább az zavarja őket, hogy a mester szóhoz bizonyos fegyelem és megerőltető, nehéz és gyakran hálátlan munka kötődik. Az igazán nagy művészek, Shakespeare, Bach, Chaplin, elsősorban a mesterségükhöz értettek, és a maguk korában nyilván kommersz műveket alkottak. Ha nem így lett volna, ma nem tudnánk róluk. 

 Figyelemre méltó, hogy egyik akkori tanítványom, megjegyzem, igen tehetséges tanítványom, aki sokat vitatkozott velem arról, hogy egy művésznek joga van az önkifejezésre, tekintet nélkül a nézőre, első önálló filmjeként egy mindennél silányabb giccsel mutakozott be. A film anyagilag is sikertelen volt, többek között éppen amiatt, hogy rendezője “szabad” művésznek érezte magát, és megvetette mesterségét.

Hát nem tudom…

 Nem szégyen, ha valaki kommersz, ha tetszik a nézőknek. A fontos az, mivel érte el a sikert. Kétségtelen, hogy a sikerhajhászásnak arcpirító eszközei vannak-példákért nem kell a szomszédba mennünk. Ami engem illet, én a mesterségemet részesítem előnyben. Néhány, művészettel foglalkozó fejtegetéstől csalánkiütést kapok.”

Menzel: Hát még mindig nem tudom… 2011.Kalligram Kiadó

Fotó: Talabér Tamás