Hol hagytuk a tulipános ládát? 

  Ady, Radnóti, Kosztolányi, vagy éppen Arany és Petőfi közel állnak hozzánk. Versélmények, iskolai emlékek, megemlékezések, utca-térnevek. Ott vannak érzésvilágunkban. Velünk élnek. A lírikus Balassi Bálint végvári kalandorként emlékezzünk. Tudjuk, eposzírónk Zrínyi Miklós nagybetűs hadvezér és államférfi volt. De hol van Mikes Kelemen a hűséges titkár, akit irodalmi tudatunkban még feljebbvalója, Rákóczi Ferenc is elhomályosít a maga Vallomásaival. Hol helyezkedik el a közös kulturális tudatunkban Mikes Kelemen. Valahol közöttük és mégis messze, az irodalmi tudatalattinkba száműzve. Arra vállalkozom a nagy terasznyitás közepette, hogy hozzuk vissza a gasztrotudatalattinkba őt, leveleivel és egy olyan Slow Food recepttel, ami híres írónkat is segítette a száműzőtt magányban, hogy megőrízze identitását.

  Szóval kezdjük egy nálam nagyobb Mikes szakértővel. Szerb Antal magyar irodalomtörténetében szép és fontos fejezetet szentel Mikes Kelemennek. A fejezetet olvasva megismerhetjük az író személyiségét, megérthetjük leveleinek szellemi hátterét. Szerb Antal tolmácsolásában a Törökországi Levelek írója modern szellemként hat ránk. Mikes Kelemen lelkében – nyelvében ízig – vérig székely író volt, akit átitatott a kor modern szellemisége, a francia divat és műveltség. Így például pártolta a francia civilizáció női emancipációját, és megérintette a kereszténység francia janzenista változata. Ám, mindezek nem bástyázták körül elvontságig szellemét, nem aszalták ki belőle a benne élő erdélyi – székely identitást. Szerb Antal szellemes fordulata szerint: „A legmagasabb ormokig nem jutott el, Racine, Pascal és La Rochefoucauld nem neki éltek és írtak.” Inkább az akkor kibontakozó angol irodalmi újságírás nyitottsága, a Spectator folyóirat tanító – közvéleményformáló ereje fogta meg. Törökországi leveleiben ennek szellemében beszámol az örmények italkészítéséről, a székely mézes pogácsáról, selyemhernyótenyésztésről, különféle török szokásokról, leírást ad az elefántról, elmélkedik a házasság intézményéről, kitér feleségfaló VIII. Henrikre és az angol reformációra. Újságíróként tudósít, ám személyes hangvételben irodalmárként ír törökországi mindennapjairól.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy leveleit egy fiktív hölgyalaknak címezi: a Konstantinápolyban élő P.E grófnénak. Vele, az Édes néne” – nek becézett hölgyalakkal osztja meg gondolatait, műveltségét, lelki világát.

Gróf Mikes Kelemen, a magyar széppróza megteremtője (1690-1761)

Ahogy Szerb Antal kifejti: „P. E. grófné több mint Múzsa, ő maga új irodalom géniusza. A vele való levelezésben minden megvalósul, ami után Mikes vágyódott, és aminek legkisebb részecskéjét sem nyújtotta az élet: gyengédség, megértő baráti atmoszféra, csendes jókedv, „nyájasság” és főképp az irodalmi élet varázsa. Ez az irodalmi életforma a legfőbb újság Mikes művében.” (A magyar irodalom története 1982. 196.o.).

Mikes Kelemen egyik első törökországi levélrészlete érzékletesen mutatja meg „édesnéne” életformát adó szerepét, ami a száműzött sorsban lévő kettősséggel veszi fel küzdelmét. 

„[…] De ami legjobb volt, fél mélyföldnyire a várostól sátorok alatt megvendégelve bennünket az ura nevével. De ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna. A’ való, hogy mindenikünk éhezett. De az is való, édes néném, hogy étlen költem fel az asztaltól, noha ettem legalább nyolcvan tál ételből. Ezt kéd el nem hinné, ha a szokást nem tudná. Eb szokás, kutya szokás! Jaj! édes néném, elig mártunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikat, a harmadikat, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál így repült el előllünk; némelyikben még nem is mártottunk, már vitték. Úgy tetszik, hogy csak az orrunkat akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk, valamint Tantalus a vízzel a kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A’ való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott. Ennek a száraz ebédnek vége lévén, azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a szállására. Estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, amely jobb volt az ebédnél, mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vették ki a tálot, amikor mondottuk.” [3.levél. Drinápoly, 29. octobris 1717.]

  A részletben már benne van a száműzöttek előérzete a tantaloszi sorsról: a hazatérés reménye és reménytelensége közötti vívódás. Megjelenik a befogadó kultúrához való alkalmazkodás nehézsége: a hála és idegenség között érzet furcsa ellentét. A vacsora a belenyugvást, a száműzött sors közös elfogadását szimbolizálhatja. Ezen ellentétek ismétlődő hullámverését kell lecsendesíteni. Itt figyelhettünk fel az „az édes néném” – fordulatra. Aki a megjegyzés szerint elvben tud, tudott a török vendéglátási szokásokról, ám azt Mikes Kelemen mégis leírja. Itt tör felszínre az írás, az irodalmi életforma lélekcsendesítő hatása. S itt merül fel a kérdés kinek, kiknek is írta a leveleket igazán Mikes Kelemen. Szerb Antal is felteszi ezeket a kérdéseket: „a bujdosóknak” „szerelmének, Kőszegi Zsuzsának, aki később az öreg Bercsényi felesége lett”. Vagy csak önmagának írt, „tulipános levelesládásjának, ahová bezárta kéziratait.

Vajon a másik sorstárs – író a száműzetésében elzárkózó Rákóczi fejedelem tudott – e Mikes leveleiről? És itt találunk rá a mikesi írótragikumra, a Szerb Antal által említett „irodalmi életforma” drámájára. Vélhetően senki sem olvasta a száműzetés hosszú évtizedei alatt leveleit.  Egy hazájától messzire vetett író olvasatlansága száműzetés a száműzöttségben. Csak élete végén örülhetett Mikes annak, hogy hazaküldött leveleit erdélyi rokonai olvashatták. Ebből az örömből Szerb Antal szintén az „irodalmi életformára” következtet, miszerint Mikes lelki elszigeteltségében is nekünk ír, a reménybeli olvasónak. Ahogy Szerb Antal megfogalmazza az „édes néném”, a „Te – fogalmát” takarja, vagyis a mindenkori „Nyájas Olvasóét”.  Már csak ezért is illő fel – felnyitni Mikes Kelemen tulipános ládáját újra és újra. 

Édeskeserűség, székely mézespogácsa, szemezgetés Mikes Kelemen hangulatmorzsáiból…

Édesnénémmel, a fiktív hölgyalakkal, a mindenkori olvasóval váltott üdvözlő mondatokból szemezgetünk. Mi derül ki ezekből az udvarias „Hogy vagyunk”-jaiból? Ráismerhetünk -e az író hangulatára és szellemi küzdelmére? Mikes megszólításai betekintést engednek -e egy művelt, világlátott székely száműzött érzésvilágába?  Íme néhány az üdvözlő megszólításaiban rejlő hangulatmorzsákból:

55. levél                                                                                                                Rodostó, 18. augusti 1724. 

„Édes néném, ha tudná kéd micsoda nagy búba vagyok, megesnék a kéd szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének véle.”

[A hasonlatban rejlő Ízhangulat, nem vagyok mentálisan jól, de egy szerető női kéz készítette rántotta feldobna…]

56.levél                                                                                                                  Rodostó, 15. septembris 1724.

„[…] Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem mérém, nehogy azt mondja kéd, hogy a káposztához hasonlíttom a kéd leveleit (de meg ne haragudjunk). Ha szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék véle. Csak azért is mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béborítatott káposzta, amely távulról úgy tetszik, mint egy ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet alatta drága fűet lehet találni.

 Erre, tudom, azt mondjuk, csak a káposzta neki. Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőbben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doktorokat a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dicséretet nem mondhatnánk is felőlle, a’ nem elég – é., ha azt mondom, hogy erdélyi címer.”

[Ízhangulat, a hasonlatban megjelenő káposztában felsejlenek az erdélyi hegyvidék évszakos változása, havasok télen s nyáron. És ott az éles kiszólás „csak káposzta”. Nem, az étel egészség és identitás, civilizáció és kultúra. Róma és Erdély. „Te -olvasó” – mondhatod, vagy Mikes közegében mondhatta valaki: hogy csak káposzta. De a fizikai – szellemi elszigeteltségben egy ilyen felhorkanó megszólalás, barbár vágásként hat. A tagadás a kultúra védelemre sarkall. Később a levélben így folytatja: „[…] mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éhgyomornak.”  Ne felejtsük végül, Mikes káposztás ízhangulatát lelki egészségéhez, a levelezéséhez kapcsolja. Így lesz az étel, tájjá, a tájétel lelkivilággá. Az íz hangulata lelki támasszá, otthonná válik.]

63. levél                                                                                                            Rodostó, 7. septembris 1725.

 „Édes néném, csudálja kéd azt, hogy lehet írni egy kocsonyának, mert mi csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva kezdek helyrejőni.”

[A helyi klíma, a körülmények nagyon nem kedveznek, főleg a szellemi munkának nem.]

65. levél                                                                                                            Rodostó, octobris 1725.

 „Ma csak azért írok kédnek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon, és eztet ha elmulatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának, mert az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban.”

[A női természet ironikus – játékos megközelítése, egy kívülről támasztott belső parancs, ami felpezsdíti a szellemet és írásra kötelez.]

69. levél                                                                                                           Rodostó, 7. decembris 1725.

„Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom mit kell írni, és ha írok, csak azért írom, hogy kédnek válaszát vehessem.”

[Írok, de csak a szellem megóvása miatt. Muszáj!!! És a bajusz? Gondoljunk bele milyen önkéntelen gesztusokat teszünk kezünkkel az arcunkon, ha tanácstalanok vagyunk. Az orr és a száj közötti „bajuszhely” gyakran színtere e tapintó kézmozdulatoknak]

70. levél                                                                                                           Rodostó, 16. januarii 1726.

„A kéd méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a kéd levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerint az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva.

[Maga az „irodalmi életforma” Szerb Antal után szabadon. Ez nem szimpla levelezés, hanem irodalmi nektár. Lélekmentő levelezés és szellemi menedék.]

71. levél                                                                                                           Rodostó, 13. martii 1726.

„A ked nádmézes tentával írott levelét tegnap vettem. A minap is vettem volt kettőt egyszersmind, úgy tetszik, hogyha csak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok. De nem vagyok bizonyos benne. De abban bizonyos lehet kéd, hogy ha nem írtam, kéd sem vehette a választ.”

[A szellem számára összefolyó napok, álomszerű önironikus játék. Ne felejtsük mi olvasók, hogy egy még mindig egy képzelt levelezőpartnerről van szó. Mintha velünk ironizálna, megírtam az tudósítást, vagy ha mégsem, az se baj.]

72.levél                                                                                                            Rodostó, 12 aprilis 1726.

„Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kédnek, hogy megírnám, ha volna mit, és hogy vegye el kéd a rest nevet róllam.

[Az előző levélkezdethez hasonló irónia. De az írással küzd az irónia ürességével szemben. Az üres irónia szülőanyja a restség, az unalom. Ez a szellem legerősebb ellenfele, küzdelem a szellemi leépülés ellen.]

74. levél                                                                                                            Rodostó, 16. junii 1726.

„Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom, mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? Soha semmi idegent itt nem látunk, semmi hírt nem hallunk, egyik nap olyan, mint a másik. Hanem hogy egyik melegebb vagy szellősebb, mint a másik, mert itt az esőtől nem igen kell félni nyárban.”

[A mindennapok monotonitása, a szellem nem kap ihletet kívülről, belső kimerülés, de azért nem adom fel: írok].

79. levél                                                                                                            Rodostó, 15. martii 1727.

„Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, és csak kéd tud nádmézes téntával írni, de más nem.”

[Egyedül vagyok. A kultúra, a szellem nagyon egyedül van itt.]

80.levél                                                                                                              Rodostó, 7. maji 1727.

„Nénékám, a mézespogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással.”

[Mély meghatódás, a szellemen eluralkodik a honvágy, tárgyiasul, megjelenik az ízhangulat (székely mézes pogácsa) de örül, hogy van, hazai gondolata, belső lelkivilága. Ízélményeibe feledkezve írhat.]

97. levél                                                                                                             Rodostó, 14. martii 1732.

„Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet.” 

[A szellemi párbeszéd, az alkotás felpezsdít, megédesíti a szürke hétköznapokat]

99. levél                                                                                                            Rodostó, 15. septembris 1733.

„Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk.”

[Várjuk, hogy a nemzetközi diplomácia majd kedvez a hazatérés lehetőségének.]

102. levél                                                                                                         Rodostó, 18. februarii 1734.

 „Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csinos és takarékos levelet írni, mint ma, se soha olyan nagy etyepetyém nem volt ma a hosszú levél írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem végben, hogy a kéd szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja kéd, hogy még élek, és hogy vagyok és maradok az asszonynak, jó nénémnek jó atyjafia.

  P.s. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres generális írt volt a feleségeinek a harc után, mondván: az ellenséget megvertük, egy kevéssé elfáradtam, jó étszakát, édes feleségem.”

[Ez nem töredék, egy egész levél. Etyepetye az étvágyat jelentette a korban. Írna ám fásult A szellem ismét küzd a közönnyel, ismét előbújik az irónia. Melyet elüt és felold, legyőz egy apró anekdotával.]

104. levél                                                                                                          Rodostó, 12. aprilis 1734.

  „Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat, amely duplán érdemli a köszönetet. Egyszer azért, hogy nénékám küldötte, másodszor azért, mert böjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal, azért -é, hogy a tájékát a hal nem szereti, vagy pedig a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet böjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert azzal böjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talán nem is hazudok, ha mondom, hogy több kél száz tojásnál napjában. […]”

[Vélhetően jó minőségű hal érkezhetett Konstantinápolyból, ami feldobhatja a böjti étkezést. A „pislen” székely kifejezés a tojásból éppen kikelt kiscsibére. (Magyar nyelv 1862). A kétszeri köszönet kapcsán idézzük fel Szerb Antal édesnénéről írt sorát: „A vele való levelezésben minden megvalósul, ami után Mikes vágyódott.”]

120. levél                                                                                                               Rodostó, 15. maji 1736.

Mikes Kelemen eredetei levelei az egri Főegyházmegyei Könyvtárban tekinthetők meg (foto:Nemes Róbert)https://www.efkt.hu

 „Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól.”

[Élek, de szellemi koplalásom ismét csak iróniát szül].]

 Ezen levelek első soraiban, első kostolásra mintha édes ízekre lelnék. De aztán megjelenik keserű mellékíz: a száműzetés köztes állapota, az üresség és az abból előbukó irónia.  A vissza – visszatérő irónia a szellemi közöny elhatalmasodásáról mesélhet. Az irónia lehet a függetlenség jele, a szellemi különállás ismérve, ám lehet tünet is, árulkodhat az érdeklődés és alkotóerőhöz szükséges hit elvesztéséről. Édeskeserű ízbe fordulunk. Mikes Kelemen a száműzetés keserű kenyerét próbálta megédesíteni leveleivel. A tulipános ládában talált székely mézespogácsa vagy káposzta igazi kulturális védőbástya az üres irónia meg – megújuló támadásaival szemben.  A különleges irodalmi kulturfalat azaz a Székely Mézes Pogácsa receptje pedig a következő:

MIKES KELEMEN-FÉLE SZÉKELY MÉZES POGÁCSA

Leave a Reply