Slow Art Karantén filmajánló / Dunkirk: egy látványos társadalmi iránytű a hétköznapi hősök megbecsüléséhez

A mostani négy fal közé szorult karantén világunkba szeretnék nektek slow art filmeket, könyveket, gondolatokat ajánlani. Olyan alkotásokat, amik szubjektíven formálták a véleményemet a világról de annál objektívebb értékeket adtak hozzá.

Mikor elkezdődött a kornavírus világjárvány a tv-k és különböző netes tartalomszolgáltatók egyből elkezdték az összes “vírusos” filmet kidobni. Dustin Hoffmantól Gweneth Paltrowig mindenki megmentette a világot. Vagy inkább mégse. Számomra ezek a filmek nem fejezik ki mélységében a helyzetet. A nyilvánvaló analógián túl nem adott sem lelki sem szellemi plusz érzést a megtekintésük. Az idő attól még, hogy otthon töltjük igenis értékes és érdemes maradandó alkotásokkal tölteni. Egy igazán jó alkotásnak nem a helyzetet kell másolnia hanem az egyetemes emberi érzést megfogalmazni, ami összeköthet minket. Valami ilyesmit kerestem nektek.

Mikor magyarok, franciák, angolok százai a világ különböző pontjairól küzdöttek pár hete, hogy hazajuthassanak a biztonságosabb szülőföldre – a járvány első hozadékaként – belém hasított a Dunkirk című film képe. Hazajutni, kitartani, túlélni, bízni abban, hogy a honfitársak valahol messze segítenek, hogy aztán tovább harcolhassunk a láthatatlan ellenség ellen. Civilek, katonák, orvosok és ápolók, fiatalok, idősek, várakozás, örlődés, bezártság, konfliktusok, túlélés…mindez együtt volt a történelmi Dunkirk jelenség és a ma világa is csak más kihívással. De a társadalmi és emberi válaszok hasonlóak lehetnek. Vágjunk bele mert ez a film ennél sokkal többről szól, sokkal mélyebb úgy ahogy a mostani történelmi helyzet is…: “az új világ vajon le tudja-e győzni a régi hibáit?!”

Milyen lehetet a dunkirk-i csapdában rekedtség? Rosszabb mint az otthoni karantén, az biztos…

Az alaphelyzet: bekerített, evakuálandó, hazatérésre vágyó angol csapatok a hosszú mólón várakoznak. A szűkkeresztmetszet feszültségét még közelebb hozza az egyik plakát megfogalmazása: Dunkirk olyan volt, mintha nyolc futball stadionnyi ember egy szűk kijáraton egy metróval akarna menekülni. Valódi metaforikus mértékegységként hathat ránk. Gondoljunk arra a láthatatlan félelemérzetre, arra a belső szorongásra, amely egy parázs futballmeccs után a hömpölygő tömegben metróaluljáróban elfoghatja az embert. Jobb lenne az első metrószerelvények egyikére felszállni, minél előbb hazaérni.

Fokozzuk a helyzetet és a képet, hátulról és felülről már halljuk az erősebb (ellenséges) szervezett csoportok rigmusait. Tudjuk, hogy érkeznek felénk és erősen nyomni fogják a mögöttünk levőket, minket is elérhetnek. A félelemérzet fokozatosan testet ölt. A belső hang felerősödik: mielőbb kiérni a metróból, mielőbb hazajutni! Előttünk viszont ott áll az áthatolhatatlan tömeg. Együtt vagytok és egy irányba mentek. A várakozás rátok nehezedő nyomása viszont megoszt titeket, könnyen ellenségessé válhat a helyzet, ha előbb akarsz hazajutni, ha tolakodni akarsz, ha magadat mások elé helyezed. És a metrószerelvények túl lassan szívják fel az emberhullámot, valami miatt késnek, vagy valamilyen okból kifolyólag kevesen vannak…ilyen kilátástalan érzés lehetett azon a dunkirk-i parton állni anno.

A rendező elmondta, hogy személyes élményéből fakad az ötlet, a késztetés a film megvalósítására. Ugyanis feleségével a producer Emma Thomas-szal közel 20 órán át sikerült megtenniük ezt az utat Angliából Dunkirkbe olyan civil, kis hajón mint amin anno kimentették a hadsereget az átlag brit kisvárosi hajósok. Megrázó élményként írta le.

Dunkirk, a nagybetűs mozifim

Most, hogy a nyomásérzetet némileg magunkévá tettük, gondoljuk tovább a filmplakátot. Képzeljük el a fenti nyomást a maga belső lelki és külső cselekvő mozgásában hatványozottan: egy speciális háborús helyzetben, egy történelmi fordulópont keresztútján. Még a megfogalmazott metaforikus mértékegység segítségével is elképzelhetetlen számunkra. 400.000 ember egy szűk partsávon nem tudva megérik-e a reggelt.

Christopher Nolan azonban kézen fogja a mozi nézőt, és bevezeti ebbe az atmoszférába. Már ahogy a fiatal főhőssel megérkezünk Dunkirk partjára, csoportjától leválasztottan, magányos emberként. S ahogy kibomlik előttünk „a dunkerque-i helyzet kihívása”, lépésről lépésre képet kaphatunk arról, hogyan viselkedhet egy ember, egy csoport, egy közösség egy társadalom rendkívüli nyomás alatt. Fokozódó konfliktushelyzetben szembesülhetünk a közösség és az egyén, a közösségi felelősségvállalás és az életösztöntől vezérelte érdek határhelyzeteivel. Minimális spoilerrel élve minden második jelenet bemutat egy egyéni reakciót, jót és rosszat egyaránt.

A rendező történeti távlatban egyetemes emberi problémákat hoz közel hozzánk. Nem szükséges nagy képzelőerő, hogy a dunkerque-i konfliktushelyzet rendezői kibontásában korunk kihívásait is felismerjük. A nézőnek inkább ahhoz kell erőkifejtés, hogy az értelmét felszabadítsa és egyetemesen gondolkozzon. A globalizált világ ilyen – olyan irányokból érkező előítéletekkel megterhelt hátizsákját a “karanténmozin”  kívül hagyja. A nolan-i történetszövéssel és képalkotással folytatott párbeszéd maradandó élményt nyújthat a nézőnek: könnyíthet hátizsákunk terheltségén. Őszintén és sallangmentesen.

Emeljünk ki néhány sort a velünk folytatott rendezői párbeszédből. Az egyedül érkező kiskatona, nem tud előrébb jutni a sorban, hogy felszálljon a hazavezető hajóra. A csoporthierarchia és a kifejezett hasznosság megálljt parancsol neki. Így a két életösztön által hajtott kiskatona összefog, és egy sebesült bajtárs cipelésének magára vállalásával, előrébb jut a mólón. A közösségi érték és norma előrébb engedi őket. Majd jön a megtorpanás, a megrongálódott és leomlott mólón egy palló vezet át, alattuk a mélység. Egyedül átjuthatnának, de egy harmadikért felelősséget vállalva veszélyes. A túloldali közösség sikerre buzdít és segítséget nyújt. Ez a pallójelenet már kifejezi és jelképezi a dunkirki – i dráma lényegét, a közösség és egyén határhelyzeteit. Akárcsak napjainkban.

Ráadásul ismét fordul a határhelyzet, a körülmények kényszere és mérlegelése a vezetői racionalitás szintjén megkérdőjelezi a sebesültet előreengedő közösségi normát, amely mentén előrehaladt a két kiskatona. Ez a pallójelenet egyszerre kimozdítja a marveli színes-szagos ál-hősiességekhez szoktatott mozi nézőt és előrevetíti a drámai konfliktus kibontakozását. A két kis katona sikeres pallón való átkelése után, a katonák egy emberként zúgnak fel, ugyanúgy mint az angol bajnokikon egy szép becsúszás láttán. Hősies de messziről nem látványos, kis de annál fontosabb siker, melyből építkezhet a közösség. Fontos momentum. Nem az univerzumot kell megmenteni, Ironmanként vagy Amerika kapitányként arcéleket mutogatni hanem átjutni egy pallón vagy manapság orvosként életeket menteni, nővérként ápolni, rendőrként a biztonságot fenntartani, civilként otthon maradni vagy önkénteskedni. Ebből a kis „párbeszédből” is kiderül, hogy Christopher Nolan remekműve önmagáért beszél és hozzánk szól a hasonlatain keresztül. De a film fontossága és hazai befogadása miatt szót kell ejtenünk arról a bizonyos nehézkes magyar hátizsákról is.

A hősiesség kényszere és korlátai, a megterhelt magyar hátizsák 

Megterhelt hátizsákunkról remek kis tanulmányt írt anno Hankiss Elemér „ A hősiesség kényszere” címmel, még 1980-ban. A társadalomtudós arról ad látleletet hogyan viszonyul, milyen kapcsolatban vannak a magyar emberek egymással és önmagukkal, mindezt a hősiesség társadalmi felfogásán keresztül mutatja be. Már a fejezetcímek és azok sorrendje is magukért beszél: „Hiányoznak a hősök”; „Botcsinálta hősök”; „Hősök pedig nincsenek”; Hősök mégiscsak vannak”.

A szerző a „hiányzó hős csapdája”- ként ismert kísérlet magyar változatával kezdi el gondolatmenetét. A kísérlet: a belvárosi, Astoria mellett lévő Kossuth Lajos utca középső sávjába egy kukát állítanak be és rejtett kamerával figyelik az autósok reakcióját. Nézzük az eredményt és a levont tanulságot a szerző szavaival:

„És hát úgy viselkedtek, ahogy a nagykönyvben megvan írva: pillanatokon belül hosszú autósor torlódott fel, egyenként kerülgették a kukát az autók, villogtatva – préselődve jobbra és balra, de senki se szánta rá magát arra, hogy amikor a kukához ér – korábban, hátrább a sorban nem tudta, nem láthatta, hogy miért van ez a torlódás -, kiugorjon az autóból, s félrehúzza az akadályt az útból: előtte végre megnyílt az út, hogyisne száguldott volna tovább. (Lehet, persze, hogy néhányan közülük azt hitték: valami miatt oda kellett tenni s nem szabad elmozdítani onnan a kukát.) Hét – nyolc perc telt el így, míg végre egy teherautó sofőrje, aki már túljutott az akadályon, megállt, kiszállt, kihúzta a kukát a járdára, s csak azután hajtott tovább. Negyven – ötven autós kerülte ki nagy üggyel-bajjal az akadályt, míg végre akadt valaki, aki vállalta azt a csak látszólag kis hősiességet, hogy kikászálódjék a vezetőülésről, elszalasszon egy zöld lámpát, csak azért, hogy valami olyasmit csináljon, amiből neki semmi, csak az utána jövőknek, a többieknek van hasznuk. Illetve pontosabban, amiből csak akkor lehetne neki, közvetve haszna, ha működnék a magyar társadalomban vagy akár csak az autós társadalomban a közösségnek valamiféle tudata.”

A tanulmány legfontosabb mondanivalóját érzékelteti ez a példa. Nálunk nem volt elég erős a 80-as években a kölcsönösség társadalmi tudata: itt és most én teszek valamit valakikért, és majd máskor akkor és ott valaki tesz valamit értem, értünk. Amikor a kis hősiesség immár nem „kis hősiesség”, hanem természetes cserefolyamat a társadalom szereplői között. Ezt a rögzült tudati formát és cselekvési módot nevezzük a továbbiakban társadalmi köteléknek. Az én olvasatomban maga a Slow mozgalom is ebben gyökerezik.

Hankiss Elemér szemlétesen fejezi ki a „kis hősiesség” társadalmi határhelyzetét és a társadalmi kötelék problémáját:

„Minthogy azonban nálunk láthatólag nem működik a közösségnek ez a láthatatlan, de gazdag belső csere – rendszere – negyven – ötven ember közül csak egy hitelezett itt a többieknek -, még apró s triviális akadályok elhárításához is önzetlen s hősi gesztusokra van szükség. S az erőfeszítés legjava nem is magának az akadálynak, hanem a körülállók, a többiek furcsálló, már-már rosszalló, a naiv balekra, csodabogárra, kiscserkészre rámeredő tekintetének elhárításához kell. Mert bizony így bámulunk a hiányzó s ritka hősre; önzővé vált fásultságunkban nem szeretjük, ha egy önzetlen gesztus arra figyelmeztet minket, hogy közösségi lényként is élhetnénk.”

Ma is aktuális ez a bennünk rejlő és a társadalmi térben tapasztalható ellentmondás. De rokonítsuk a problémát a filmhez. A Dunkirkben 700 rekvirált kis civil hajó menti meg a 400.000 fős brit hadsereget a náciktól. Órákon, perceken múlt, hogy a láthatatlan társadalmi kötelék és bizalom testet öltsön és lehetőséget adjon az új világnak, hogy később lehetősége legyen legyőzni a régit. Elgondolkodtam a film és a kísérlet kapcsán, vajon hol tart most a világ? Hol tartunk mi Magyarok e téren?! Azt hiszem sokkal előrébb mint 1980-ban de van még mit tanulnunk a társadalmi bizalomról…

A „botcsinálta hős” részben Hankiss Elemér azt taglalja, hogy már az is milyen hősiességet igényel tőlünk, hogy igazságérzetünknek nyíltan hangot adunk. Itt fontos szerepet kap a nemzedéki tapasztalat és annak áthagyományozása, a szülők gyerekeinek átadott életvezetési tapasztalata. Erős mágnesesség, amely életvezetési iránytűnket befolyásolja. A társadalmi kötelék minőségét, a mentalitást erősen meghatározza nemzedékről nemzedékre átadott viselkedéskultúra. Itt a visszahúzódás, megalkuvás, kompromisszumkeresést taglalja nemzedéki szempontokból, kvázi itt is a szellemi kuka úton hagyásáról van szó: jó hogy kimondta, de milyen naiv, mert lekésik, kiesik, megelőzik.

Mi befolyásolhatja a nemzedéki mágnesességet? Mi befolyásolhatja társadalmi kötelék erősségét? A „hősök pedig nincsenek” részben a szerző kifejti, hogy az akkori szocialista hivatal (a bürokratikus rend formái) nem szereti és negligálja azt a társadalmi áldozatvállalást, amely az általa ellátott feladatkört érinti. Mindezt ismét egy példán keresztül illusztrálja: két fiatal kiment a Sebes – Kőrősből egy fuldoklót, a helyi vezetés az életmentő díjat negligálja, mert elméletig van erre a feladatkörre kijelölt alkalmazottjuk. Csak éppen akkor és ott nem volt jelen. Az elismerésből elutasításba átmenő indoklás valamiféle partra húzásra silányítja le a két fiatal életmentését és nem kapják meg az életmentésért járó kitűntetést. Érdekes és érdemes elgondolkodni azon, hogy a fenti határhelyzetek a Dunkirkben milyen előjellel, formában és összefüggésben jelennek meg. Vagy akár napjainkban? Megbecsüljük a hétköznapi hősöket? A krízishelyzet után is megmaradnak-e a hétköznapi hsök?

A következő kérdés mindezek után még mélyebben érinthet minket. Miért viszonyul a magyar társadalom ellentmondásosan a hősiességhez? Miért nem tudja igazán helyén kezelni és a társadalmi egyensúlyrendszerébe beilleszteni? Vajon ez a mostani koronavírus járvány hozadékaként fog változni vagy már változott is? A tanulmány negatív tényezőként és történeti deformáló erőként említi meg a szocializmus forradalmi hőstípusának társadalmasítását.

Valóban az ember nem lehet mindennap „hős”: tagadja meg szükségleteit, ugyanakkor fokozza teljesítményét. Ráadásul a „hősiesség kényszerét” a Rákosi- diktatúra kőbe véste, majd láncra verte és ide – oda forgatta és rángatta azt a társadalomban. Emlékezzünk, hogyan várták haza minden idők legtehetségesebb magyar labdarúgóit az 1954-es berni döntő után. A szörnyű hazatérésként aposztrofálták, féltek az ezüst érmes futballisták a népharagtól. Sajnos joggal. A Dunkirkből haztérők is féltek, a megalázottságtól, az angol honfitársak csalódott szempárjaitól de nem ez várta őket, hanem a hazatérés győzelmi öröme. Mert az angol társadalom tudta, hogy itt a megmenekülés is a győzelem egy lépcsőfoka. A film végén a vak, teát és lekváros kenyeret nyújtó karakter szimbolizálja a társadalmi bizalom esszenciáját: nem kell látnod, elég érezned. A brittek a helyén értékelték az eseményt a társadalmi cselekvés színterén. Ebből lehet építkezni. A Rákosi- korszak viszont a maga mindent behálózó kiterjedésében meggyengítette és elvékonyította a társadalom kötelékeit.

Mindezzel szemben az 1956 –os forradalom törekvése a társadalom egyensúlyteremtési kísérleteként is felfogható. Közösségi lényünk a társadalmi kötelékek új fonalát szeretett volna szőni. A „szocialista forradalmi hősiességet” teljesen zavarba ejtette az 1956 – os forradalom őszinte társadalmi válasza. A kádári konszolidáció és rendszer nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a társadalmi dilemmával. Amelynek folytán az értelmiségi, a futballista, az író, a színész például egyszerre vált hőssé és antihőssé a társadalom szemében, de hogy miként érezte magát a „hős” a közösségében és a társadalomban?

A tanulmány ezt az ellentmondásos viselkedéskultúrát, ezt az ellentmondásos hőskultuszt történeti megkésettségünkből eredezteti. Vajon a mostani történelmi helyzetben ünnepelni fogjuk a hősöket? Elismerjük a jó döntéseket? Kardunba dőlünk vagy segítjük egymást? Most is válaszúthoz érkezet a modern magyar társadalom.

A hősiesség társadalmi megítélése, a rendi/lovagi, a polgári világ, a modern társadalmi körülményei között átalakult: „fokozatosan háttérbe szorult, és – mint láttuk – csak rendkívüli események, katasztrófák, háborúk idején vált domináns értékké.” Nálunk ez a modernizációs folyamat megkésve és deformáltabban történt meg, a dzsentritől a „hősies önpusztításig” terjedően. A másik oldalon, ne felejtsük, ott a másik véglet a hősiesség inflációja, a szocialista heroizmus kiüresítő hatásáig, mely elvezet az “autós-kuka” kísérletig és a „kis hősiesség” társadalmi elítéléséig. Hol van itt a társadalmi egyensúly, a biztos társadalmi kötelék? Úgy érzem nehéz a magyar hátizsák terheit elosztani a társadalmi kötelék kiegyensúlyozó biztonsága nélkül.

Itt érdemes felidézni a Dunkirk nyújtotta filmélményt. A háborús mozifilm – mint láttuk hősies és drámai – alaphelyzetet ígér. A témaválasztás mélyén azonban már ott rejlik a társadalmi dráma. Egy visszavonulás és menekülés nem a katonai ethosz önfeláldozó hősiességével állítható elsődlegesen szinkronba, hanem inkább a társadalmi túléléssel és annak feldolgozásával. Érezzük és tudjuk – talán most kézzelfoghatóbban –  nekünk is vannak olyan történelmi – társadalmi drámáink, amelyeket nehezen dolgozunk fel, beszélünk ki és hozzunk egyensúlyba társadalmi szinten. A Dunkirkben felfedezhető ez az „értsük meg és beszéljük meg” szemlélet, az emberi színjáték mélységét hozza felszínre. Vajon a harsogó online térben valóban elhangzanak a fontos mondatok. Ha el is hangzanak kiemelődik annyira, hogy a többség meghallja?

A filmben megjelennek a hősiesség továbbélő lovagi, polgári elemei, és hogy azok miként ágyazódnak be a társadalom kötelékeibe, de ott van a társadalmi kötelék emberek alkotta láncszemei is. A filmbeli 16 éves helyi fiú aki nagybetűs hős lesz, bár nem a történelem könyvek hasábjain hanem a helyi lapban, a helyi történelemben. A huszonéves fiúk, akik sodródnak, félnek és ott a parton nőnek fel igazán, megtanulják a közösség jó és rossz hívószavait, a 30 éves ismeretlen katona, aki sose lesz már ugyanaz a magabiztos, higgadt, kiegyensúlyozott ember és lehet az otthoni társadalom sose érti meg miért. Az elit, a vadászpilóták, a hadsereg vezetői ugyanúgy hősök mint jelen esetben az ápolók, az orvosok és a filmben a civil hajósok, akik bementek a háborús övezetbe fiatal katonáikért. Elgondolkodtató, hisz ehhez képest az otthoni karantén nem annyira tűnik nagy áldozatvállalásnak csak érezni kell az összehasonlítást. Csak ismételhetjük érdemes megfigyelni a Dunkirkben, hogyan fogalmazódnak meg például a Hankiss Elemér által felvetett problémák és viszonyrendszerek. Hogyan élezi ki a Dunkerque helyzet – kihívása mindezt az egyénben és a közösségben. Bemutatja a társadalmi kötelékek működéseit a ránk nehezedő nyomás és kihívás közepette. A film az ember közösségi lényként megélt erejével és korlátaival, és azok közösségi feldolgozásával szembesít minket. Nem foglalkozik a náci ellenségképpel, mert nem a mások iránti gyűlöletből akarja felépíteni a brit társadalmat. Hisz ha csak valami vagy valaki ellen jön létre egy összefogás az rövidtávú, hiteltelen és romboló a társdalmi értékekre nézve, nincs esszenciája. Belülről, a társadalmi bizalom kiépítésével és az erős magunkba vetett hitből építkezik de nem csöpögősen, hanem az emberi természet legalapvetőbb helyzeteiből.

A Dunkirk láttán képet kaphatunk arról, hogy egykor a görög színház és dráma miért vált a közösség számára olyan fontos társadalmi intézménnyé. Korunk görög színpadát, a mozit az angol rendező alkotása(i) hasonlóan fontos szintre emelik: őszinte, igazi filmszínházzá. Társadalmi problémákat vet fel, de könnyíteni is tud a hátizsákunk terhén. Csak kalapot emelhetünk Christopher Nolan témaválasztása, elbeszélése, film – és gondolatvilága előtt. Megprobál rámutatni, hogyan tudunk egy egészségesebb társadalmi életet létrehozni egyéni, kis közösségi döntéseken keresztül nem ellenségképeket gyártva hanem magunkból építkezve. Próbáljunk meg jó vagy jobb döntéseket hozni, húzzuk el a kukát az út közepéről, ünnepeljük az orvosokat, ápolókat, ismerjük el ha a vezetői döntések jók, örüljünk a sport- a kulturális- és hétköznapi eredményeinknek, bízzunk a „láthatatlan” kölcsönösségen alapuló társadalmi térben. Könnyítsünk mi is a nehézkes történelmi hátizsákunkon. Együtt könnyebben leszünk túl a nehéz történelmi időkön…azon is, ami most zajlik velünk a főszerepben.