A művészet lassú csókja…Slow Art túra a Belvedere múzeumban

Mostani Slow Art-írásom középpontjába egy év elején átélt kiállítás élményemet helyeztem. Ez a februárban látott tárlat a császári galériában volt Bécsben. Témája Klimt, Schiele és Kokoschka nőképei, nő ábrázolásai voltak. Azt hiszem érdemes a Slow Art-élmény legelejére visszamenni, hiszen fontos a megítélés szempontjából. Egy zimankós, deres februári napon egyedül érkeztem a Belvedere múzeum gyűjteményéhez, azzal a reménnyel, hogy az osztrák festőművészek és köztem létrejön valami időn és téren átívelő kapcsolat. Talán ők adnak nekem az esztétikum és a saját önkifejezésük által valami fogodzót a világ megértéséhez és cserébe jelenlétemmel, szemem világát rájuk irányítva hozzájárulok némileg a történelmi idővonalon való létjogosultságuk elismeréséhez. Visszagondolva ez a szubjektív barter nemhogy létrejött, hanem újra és újra megkötném.

A múzeum két épületből áll a Felső-Belvedereből, mely az osztrák művészet legjelentősebb alkotásait mutatja be a középkortól a barokkon át egészen a jelenkorig. A világ legnagyobb Gustav Klimt-festménygyűjteménye, valamint Schiele és Oskar Kokoschka mesterművei mellett a francia impresszionizmus és a bécsi biedermeier kiemelkedő alkotásai is helyet kapnak. A második épület pedig az Alsó-Belvedere és az Orangerie, ahol időszaki kiállítások tekinthetők meg. Az állandó kiállítást végig barangoltam, ahol kétségkívül a fénypont Gustav Klimt „Csók” és „Judith” című alkotása volt.

Miután itt a vizuális művészet befogadásáért élet-halál harcot vívtam a japán és orosz turistákkal, először nem feltétlenül éreztem indittatást, hogy a jeges, téli napon átvacogjam magam a másik épületbe de szerencsére éreztem, hogy itt még nem köttetett meg az áhított gondolatcsere a császárvárosi festőkkel, így elindultam. A legjobb döntésnek bizonyult, hiszen a kert, amely átvezet a másik képtárba, lehetőséget adott arra, hogy gondolataim letisztuljanak, kicsit leülepedjenek és nyitott szellemmel várjam az új élményt.

 Dominique Girard kertészmérnök alkotta meg az 1700-as években a Belvedere kastély kertjét. A barokk kertkompozíció szabályai szerint a kert szimmetrikus elrendezésű a két épület között. A letisztult vizsonyrendszereket és a feudális társadalmi viszonyokat hűen tükrözte, ideális hely a nyugodt gondolkodásra. A deres, tűhegyes vonalvezetésű bokrokkal szegélyezett utakon sétálva folymatosan elénk tárul Bécs látképe. Ennek köszönheti a kastély a nevét is: Belvedere – szép kilátás.

Az út mentén múzsák, allegorikus és mitológiai alakok sorakoznak. Mind gyönyörű, gömbölyded, harmonikus vizuális alkotások. Tökéletes sétának bizonyult, hogy átvezessen egy hasonló, de mégis újat mutató világba s elhagyjam a tömegek által presszionált, gépszerűen átélt csúcsművészet élményét. Klimt: Csók képénél a hírnevéhez méltó tág térben pompázik a festmény, hogy egyszerre akár száz ember is meg tudja tekinteni. Ehhez képest az Alsó képtár-beli, nőket bemutató időszaki kiállítás térkompozíciója eltér. Itt hasonló nagyságú és nem utolsó sorban művészeti értékű festmények “elérhető távolságban” vannak, hogy a néző szeme világa és a festő világa találkozni tudjon. A gestalt elvek közül a közelséget alkalmazták az üzenetek fokozása, az értelmezés segítése érdekében. Ez a téma szempontjából is érthető, hiszen a mindenkori “nő” képpel összekapcsolható a közelség, az intimebb közeg. Könnyebb a jel, a kód, a szimbolikus jelentés befogadása melyet a festmények üzennek. Ahogy Umberto Eco mondja:

“ Az önkívület pillanatában a lélek kitágul, és a szépség szemléletétől emelkedetté válva teljesen belevész a tárgyba.”

Ilyen távolságból erre nagyobb az esély. Nagyobb az esély, hogy közelről, szemtől szemben például Egon Schiele akadémikustól eltérő központozását, nézőpontját jobban be tudjam fogadni. Hiszen alakjait általában kimozdítja a középpontból, a képbe frontálisan, teljes nézetből nem igazán látunk alakábrázolást.

Ami a kiállítás központi témáját illeti, a szervezők témaérzékenysége és a téma iránti alázata kiemelendő számomra. Nem kívántak nyomást gyakorolni, befolyásolni, eröltetni semmit a női egyenjogúsággal vagy a gender kérdéssel kapcsolatban. Nem kívántak semmi többlet tartalmat hozzácsatolni a festőművészek önkifejezéséhez. Számomra a mai világban ez nagy jelentősséggel bír, hiszen úton-útfélen propagandába botlunk. Hagyták, hogy az ember lelke kitáguljon és belevesszen a tárgyba, hagyták, hogy saját gondolat szülessen minden szempár mögött. Slow Art élmény a javából.

A huszadik század elején, a hagyományos kapcsolat a nemek között változásnak indult. Ezt sok fórumon elkezdték vitatni, számos társadalmi, gazdasági és filozófiai változás indult el. Ez mindenekelőtt a kezdődő fejlődés felé orientálódott, mely a nemek közötti egyenlőség célját tűzte ki. Ez azonban heves ellenérveket váltott ki az adott kor társadalmi életében. Új művészetre, új művészre volt szüksége az új tásadalmi érzésvilágnak. Schiele hitvallása is ezt tükrözi:

„Az új művész (Neukünstler) feltétlenül legyen önmaga, teremtő, s képes arra, hogy közvetlenül és kizárólag csak az alapot építse, mit sem használva fel abból, ami elmúlt, ami öröklött.”

S ezt éreztem a kiállítás képein és térkompozícióján egyaránt. Ahogy a festőművészek úgy a múzeum művészettörténészei sem kívántak átvenni semmit a Felső-Belvedere képtár világából. Nem akarták a múlt csatáit újra vívni, s az ő szemszögükből értelmezni a kérdést. Új kérdésnek, új művész, új művésznek új alkotás, új alkotásnak új perspektíva kellett. Létre is hozták.

Másrészről a kiállítás festményeinek témája a szexuális felszabadulásra is kitekint, mint egy közös cél a férfiak és a nők között, mivel mindkét nem igyekezett menekülni a korlátozó erkölcsi tabuk elől a tizenkilencedik században. Gustav Klimt, Egon Schiele és Oskar Kokoschka – a három legkiemelkedőbb festője volt a bécsi modernizmusnak -, megközelítette a “nő kérdést ” ettől kissé eltérő, bár átfedő perspektívákkal.

A kiállítás bemutatja ezeket a különbségeket és hasonlóságokat a festők között. Betekintést nyújt az akkori fejlettnek számító, vibráló bécsi “upper class”, a felső tízezer gondolkodásába a nemi kérdést illetően. Hogyan látták magukat a felsőbb osztály-beli nők (porté) és a festő, a társadalom szemével hogyan látta őket. Fontos elemként megjelennek a dologzó nők illetve az anyaság témaköre is. A dologzó nők társadalmi csoportként kezdték el hallatni a hangjukat, nem csupán felszínes eredményeket szerettek volna. Mély társadalmi változásokat, jogokat, kötelezettségeket és a kiüresedett viszonyrendszerek újra gondolását vágyták.

Számos kép illusztrálja ezt, talán az egyik legérdekesebb volt, Oskar Kokoschka: The Slave Girl című képe 1921-ből.

A modern művészet számomra itt megmutatta, hogy a jeleket nemcsak a valóság külső képéhez, hanem az érzelmi reakciókhoz is lehet kapcsolni. A formák és színek erejének kihangsúlyozásával. Itt hat a befogadóra a szubjektív és objektív kifejezőerő is. Az első szubjektív, az ízlés, az ítélőerő függvénye, a második az objektíven ténylegesen megfigyelhető tulajdonságok, mint a képen a vörös-narancs színek a meleget sugalló hatásúak, a kék-zöld pedig a hideget.[2] Ezek összessége a kép szempontjából egzakt, durva jelképrendszer nélkül üzent a befogadó felé érzelmi kódokat, hogy át tudja érezni de legalábbis gondolkodjon el rajta, hogy min lehetne változtatni a társadalmi viszonyrendszerekben. Sok esetben azonban megdöbbentő képek is voltak, hiszen a maszkulin nő víziója illetve a tárgyiasított gyengébbik nem is megjelent a vásznon. Bemutatta a válságos évtizedek munkásnő képét, amely nyers és megrázó világot tár elénk. A textilipar szövőműhelyeiben dolgozó lányok test és lélekromboló, idegtépő gépek zakatolásától izzó közegét, ahol mégis üdén próbáltak túlélni.

Kiégett anyaképet is láthattunk, mint Egon Schile: Mother with two children című festménye. Ahol a forma klasszikus elrendezése és az ellentétes információt hordozó színskála jelzi, hogy a festő szerint elavult a klasszikusan “csak” anya szerepkör, a nők bele üresednek a szerpkörbe, kiégnek. A kiállítás viszont nem egyoldalú, hiszen más képekkel azt is bemutatja, hogy a nő számára nem a férfi lét teljes átvétele a megoldás, hiszen a gyermek a legfontosabb élmény az emberek életében. Az is kiüresítheti a női nemet ha ez a meghatározó, félelmesen csodálatos élmény nem lesz része az életének. Klimt festménye Fritza Reidler-ről kiválóan mutatja, milyen ha a külvilág úgy láthatja, hogy színes és vibráló életet él valaki, azonban ha nem sikerül gyereket vállalnia, akkor belül a színek vibrálása nem látszik és egy halovány szürke belsőt hoz létre. Annak ellenére, hogy gyönyörű a női alak a képen, az arckifejezése és várakozó, kissé lanyha testtartása üzeni a világnak a titkos fájdalmat amit átél.

Az absztrakt naturalizmust, ami jellemzi mindhárom festőt, legmarkánsabban talán Oskar Kokoschka jeleníti meg. „[…] Oskar Kokoschka nyers – kidolgozatlan stílussal, éles színekkel a primitív szókimondás közvetlenségével kapcsol össze ősit és újat, szabadítja fel a festészetet az irodalom képi kifejezésének bilincseiből és alakítja ki önálló képi nyelvét, amit elementáris erővel fejez már ki 1910-ben a Der-Sturm-ban közzétett, a Gyilkosok, asszonyok réme című illusztrációjának vad – kezdetleges egyszerűsége, a fekvő nőre lépő, kést szorongató férfi stilizált rajza.”[7] Ez a fajta önálló képi nyelv, új stílusú megközelítés az elötte, a felső képtárban és a barokk kertben tapasztalthoz képest elementáris erővel hat az emberre.

A Felső-Belvedere-beli mesterművek általános és kiváltképpeni jellemvonása végülis valami nemes egyszerűség és csendes nagyság, mind a testtartásban, mind pedig a kifejezésben. Míg a modern festőművészek új világa, ez a „stilizáló absztrakció” sugall egy elvont természetközeliséget, amely a városi (ipari) életformában visszaakarta csempészni a vidék/természetközeli érzületét.

Az ösztönök és érzelmek fontosságát, mely nem elnyomható gépiesen a gépek korában.

Meghatározó a vizuális élmény a kiállítás kapcsán, mert a képzelőerőt és az empátiát aktivizálta a befogadóban egy olyan téma kapcsán, amely száz év elteltével is virágkorát éli és ugyanolyan megosztó. Ugyanúgy, ahogy az összeválogatott festmények is egyfajta időtálló pillanatfelvételekként nyúlnak a jövőbe, úgy maga a téma is befejezetlen, nem végleges, nem befejezett folyamat. S a nézetekben, társadalmi cselekvésben, az alkotás utáni képzeletbeli létben van a lényeg. “ … a tárgy észlelt tulajdonságaival folytatott dialógus után ismerjük meg a tárgyat annyira, hogy fogalmi szemléletével is rendelkezzünk. A látás puszta érzetéhez hozzáadódik az emlékezet, a képzelet és az értelem, a szintézis mégis gyors, csaknem azonnali.”[8] A megtekintés utáni érzést a “súly” szóval lehetne leírni, mely jelen esetben azt tükrözi, hogy súlyként nehezedik a befogadóra a téma fontossága és ráeszmél arra, hogy miért is fontos a modern művészet, az hogy vizuálisan is ki legyenek fejezve az életet meghatározó problémák, ne csak politikai szlogenekben vagy reklámokban, vagy akár státuszokban.

Hiszen az értelem mellett az érzelemre is hat egyszerre a vizualitás, a képek által tükrözött vagy újra alkotott világ. Összhangban voltak az alkotók és a Belvedere művészettörténészeinek szándékai, miszerint nem egzakt módon nyújtottak megoldást egy problémára, hanem az összetettségét mutatták be.

Azt, hogy a befogadó, a néző, a gondolkodó és nem utolsó sorban a döntéshozó egy személyben az ember. Az az ember, aki a hétköznapi döntéseibe belecsempészi a művészetet, keresi az esztétikumot, az új értelmet, új és régi problémákat vesz észre és köt össze.

Számomra az üzenet rétegei közt érdekes volt, hogy Klimt, Schiele és Kokoschka szubjektív szemüvegén keresztül ráláttam egy objektívabb világra. Megláttam folyamatokat, okokat és okozatokat a festővásznakon. Az ő szemükön keresztül az akkori női társadalmi réteg nem egy széttöredezett feminista csoportképet alkot, ahol a döntés és hatalomgyakorlás, a szavazati jog megszerzése homogenizálja őket. Ők megmutatták az egyének szintjén de mégis egységesen, egymástól függetlenül, hogy akár felső, akár középosztálybeli, akár munkásnőről volt szó, egyetlen univerzális cél hajtotta őket: a teljesebb, értékesebb élet megélése. S valljuk be ez nem csak a nők, hanem minden ember legfontosabb életcélja, missziója. A művészetük rávilágít, hogy ez bizony nem nemi kérdés, hanem emberi.

 

Forrásjegyzék:

[2] http://arthist.elte.hu/BA_courses/Archiv/2006osz/Kelenyi_Gyorgy/Szemiotika.htm

[7] Berend T. Iván: Válságos évtizedek (Szecesszió) A hagyományos szépség és harmónia tagadása a képzőművészetben: Kandinszkij, Kupka, Chagall, Kokoschka, Nolde, Gabo, Arcipenko és a  többiek 79.o.

[8] Umberto Eco: A művészet és szépség a középkori esztétikában 165.o. Európa kiadó Budapes 2007.