A Kieselbach Galéria téli aukcióján kalapács alá került Székely Bertalan Egri nők című festményének előtanulmánya, kis méretű mása. Egy őszinte kuriózum. Székely az 1867 novemberében befejezett festményt 1868 márciusában már Egerben állította ki, s az Eger és Vidéke Olvasó és Jótékony Nőegylet Nánási Csernyus Amália vezetésével egyből gyűjtést indított a kép megszerzésére. A festmény ára két hónap alatt összejött, s a kép hátán ma is ott a címke: „Az egri nők ajándékozták 1868. május 5-én.”

Az egri nők ily módon a nemezeti fogadalom festményét a Magyar Nemzeti Múzeum számára megvásárolták, s méltó módon őrizték női felmenőik emberi nagyságát és odaadását. A tanulmány-festmény még Székely Bertalan életében került a korszak egyik leghíresebb műgyűjtőjéhez, Ernst Lajoshoz. Most a Magyar Állam megvásárolta, s az Egri nők visszatérnek történelmi otthonukba Eger városába, az Érseki Gyűjteményi Központba, ahol ingyenesen megtekinthető a következő fél évben.

Az alkotás művészetének közkinccsé tétele ez a gesztus. Miért is mondom ezt?

Mert a festői vázlatok megfigyelése beavatás jelleggel bír. A vázlatok érzelmi – gondolati – gyakorlati megközelítéseket és változásokat jeleznek, imbolygó jelzőbólyaként emelkednek ki az alkotói folyam mélységéből. Székely Bertalan „Egri nők” festményének vázlattörténetében (1856, 1861,1866-1867) is felfedezhetőek ezek a jelzőpontok. Fejlődésük nyomon követésével közelebb kerülhetünk a megszületett festmény lényegéhez. Összehasonlíthatunk, változó koncepciókat vethetünk össze. Bennünk nézőben gondolati lépcsők képződnek, fel – le, előre és hátra lépkedhetünk rajtuk. Épül az élmény, egyszerre terjed ki és mélyül el. Érik. Úgy érezzük, a vázlatok titkos ajtókat nyitnak meg előttünk, a művészet misztériuma közelebb enged magához.

A titkot nem árulja el, azt maga az alkotó intelligencia fejlődése és útja rejti. A titok mégis közelebb kerül hozzánk, felkelti érdeklődésünket. Nem intézzük el egy – két magabiztos ám magunk számára is idegen ítélettel. A vázlatok fejlődésén keresztül a végső, késznek látott remekművet még inkább elkezdjük csodálni. Székely Bertalan festménye és vázlat fejlődése remekül reprezentálja mindezt. A művész által ránk hagyományozott élményt laikus, múzeum – látogató szemmel próbáljuk felépíteni a következőkben.

Egri nők 1856 – os vázlat a nézői keresés szemszögből.

Az 1856 – os vázlat, mintha egy forradalmi barikádharc motívumait vonultatná fel, a bástya ugyan látható a háttérben, de a várfal íve még nem kivehető, harc heve beborítja. A vázlat a támadásba lendülő női alakkal a középpontban Delacroix világhírű képét, az 1830 – as „Szabadság vezeti a népet” idézi fel. Elkezdődhet az élmény épülése. Delacroix festményén az ellenség nem látható, a forradalmi harc az elesettek révén érzékelhető. Székely Bertalan vázlatával szemben a francia festőnél, a feltartott nemzeti zászló miatt is, tudatosabb lendületben lévő szabadságkereséssel szembesülünk. Figyeljünk a gondolati lépcsőkre: az egyik már festmény, a másik még vázlat.

Ugyanakkor hatást keresünk. Az intuitív összehasonlításból eredően figyelmesek lehettünk arra, hogy Székely Bertalan vázlatán a női alak puszta kézzel támad ellenségére. Egy önkívületi állapotba eső mélyről feltoluló érzet fejeződik ki. Mintha a nő támadó gesztusaiban a csapdába esett beszorult szabadságféltés törne ki és fordulna agresszióba. A másik női alak éppannyira fogja vissza, mint amennyire bele is kapaszkodik. A nézői tudat ezzel a kis összehasonlítással a saját sémaalkotásban már valamivel közelebb kerülhet alkotói érzülethez, az alkotás kezdeti érzetfokához.

1861 – es és az 1866-67-es vázlat szakmai foglalata. Az alkotás változása. A nézői keresés lépcsőfokai.

Érdemes a múzeumlátogatás jellegét követnünk. Rövid leírás, amely segíti a nézői szem keresését. A szakmai fogódzó mellett se mondjunk le a vázlatok önálló összehasonlításáról. Ne megoldó képletként, hanem segítségként tekintsük rá. Ne fojtsuk el a nézői adaptáció keletkezését, az élmény belső felépülésének lehetőségét. Tartsuk fenn magunkban a képvázlatok nyújtotta párbeszéd lehetőséget.

„A kompozíció függőleges irányba rendeződik át 1861 –re, ez már a végső képi forma. A várfalat a szépiarajzon négyszögletes bástya tagolja, amelyen zászló leng. A küzdők közül kiemelkedik egy hatalmas turbános török harcos felé karddal sújtó monumentális nőalak, aki baljával eleső férjét öleli magához.” (Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. 230.o.)

A segítséget vonjuk be a nézői adaptáció körébe. Székely Bertalan 1861 –es vázlatában a központi női alak már kimagaslik. Függőleges alakja mögé bekerül a bástya. E festői elrendezés hatására a női főalak nagyobb, koncentrált erőre kezd szert tenni. A befejezett mű és korábbi vázlat összevetésében itt a szimbolikus erő fejlődésére lehettünk figyelmesek. Szinte tartja a férfialakot, másik kezében kard vélhetően a férfié és a turbános alak irányában, immár lefelé sújt. A korábbi vázlat minden ellenség ellen irányuló női agressziója itt már személyes párviadallá válik. Maga a várfal választóvonala is élesebben kezd kirajzolódni.

Az 1866 – 67 színvázlat a következő művészettörténeti foglalatba kerül:

„Az olajvázlaton folthatásban emeli ki Székely a kép fő hősnőjét, aki most már szinte táncos ritmusban lendíti előre kardját, ellenfele pedig már zuhan is hátrafelé. A várfalhoz támasztott létrák és a kapaszkodó törökök elrendezése alkalmazkodik a főalak mozdulatának ritmusához, amelyet a kép jobb oldalán elhelyezett másik hős védő asszony még erősebben megismétel.”[Uo. 230.o.]

Folytassuk a nézői adaptációt. Itt a nőalak kardsújtó mozdulata ostromló csoport egésze ellen irányuló támadó – védő vágássá válik. A vázlatok előrehaladásával a női alak szimbolikus ereje és közösségi üzenete egyre növekszik. A harcba lendülő nőalakot, a személyes párviadalt férjéért vállaló nőalak követi, amely majd védelmező nőalakká nemesül. Épül az élmény, a nézői adaptáció járja a maga kis lépcsőit, miközben szakmai fogódzókba is bele – bele kapaszkodik.

A festményben rejlő metafizikus erő fokozatos felfedezése.

Az 1867 – es festményen Székely Bertalan érezteti a harc dinamikáját és az küzdelem elkeseredettségét. Az összecsapást ugyanakkor nem közvetlen harci tusaként jeleníti meg a festő. [Emlékeztet ebben Delacroix képére!] A szemkontaktusok követése által a cselekvések előzményei és következményei érthetővé válnak. A küzdelem ezzel a kompozíciós megoldással szimbolikus teret kap. Mindezt tovább erősíti a kardot tartó nőalak és az általa vezetet csoport félkörívben történő formálódása a vékonyodó várfalon. A hősnő a kezével és kezében kitartott görbeívű karddal gyakorlatilag a leomló bástyafal ívet tölti ki. A körív megoldással a hősnő metafizikus kisugárzása kiterjed, védelmező – oltalmazó jelleget ölt.

A hősnő második bástyaként emelkedik fel az ellenség ostromolta vékony várfalon. A kezében tartott szablya és a háttér harcban kiemelkedő lándzsa által bezárt kompozíciós tér is ezt az érzetet erősíti. A női alaktól a bástyáig vezeti a nézői tekintetet. Gyakorlatilag csak a hősnő lábát látjuk talppal a várfalon. Csak ő áll biztosan azon az elvékonyodó várfalon. Szeme messzebbre tekint, a jövőbe réved, mintha már a következő hullám keltette kihívás tudatában lenne. A hősnő szimbolikus ereje kiterjed, teret és időt szív magába.

A körív folytatódik. A hősnő mintha a mindenkori megtört és elcsigázott, de elesni nem akaró várvédő – szabadságharcost tartaná meg. Igazi támasz, igazi lelki kapaszkodó a tekintetét, jövőképét vesztő férfi számára. Ketten alkotnak egy háromszöget. A hősnő és a katona közösen veti meg a lábát a vékony várfalon. Érezhető a festmény és az az 1861 – es vázlat közötti különbség. A korábbi elernyedt, halottnak tűnő férfialakot egy eleső, elszántságát, harci lendületét vesztő katona váltja.

A félkörív újabb háromszögbe megy át. A két háromszög egymást támogatva egy W – t formál. A második háromszöget, ám még pajzsát szorító várvédő, a kitartó fekete gyászruhás nő és az erőt kifejtő, lendületet adó női alak. Szimbolikusan hat az alakok kezeinek íve. A harcos a pajzsot szorítja, a feketeruhás nő tartja a kövekkel teli kosarat, míg vörös – fehér öltözetben lévő nőalak gyakorlatilag teljes erejével meglendíti azt.

A kezek és alakok szimbolikája az 1848/49 – es szabadságharc leverését, a nemzeti gyászt, és a feldolgozás után nyert lelki erőt szimbolizálhatja. A W-kompozíció a szimbolikus – lelki út térbeli kifejezőjeként mutatja be mindezt. A kővel teli kosarat megtartó és kiöntő két női alak mintha a női vezéralakban egyenlítődne ki. A lelki teher lerázása az ő védelmező mozdulatában szabadul fel. A szenvedés fájdalma szomorú kitartássá változik az arcán.

A néző által látott jobbról – balra ívelés, női alaktól – női alakig, élővé teszi a szimbolikus kapcsolatot. Mellőzi az allegorikus egyenességet. A közhelyszerű megfeleltetés helyett igazi érzelmi ívet nyújt. Az elkeseredett küzdelemben, a kitartás, a női szerepvállalás fordulópontot jelent. A szabadságharc elvesztése, a hosszú ideig történő magányos kitartás, nem volt hiába való, erősíti az élni akarást, megtartja a nemzettudatot.

Minthogy a magunk, egyszerű módján való cselekvés sem hiábavaló és felesleges. Az apró közösségért vívott csaták táplálják a lelki kondíciót, lépésről – lépésre elvezethetnek a most még messzinek tűnő nemzeti felemelkedéshez. Gondoljunk itt a leomló várfal és az egri nők kosárba gyűjtött kövei közötti méret és nagyság különbségre. A kontraszt megindítja a lelket, megtisztul a feltörő akadályok kilátástalanság érzetétől, és új nem várt lendületet vesz.

Látható, hogy az „Egri nőkben” a női princípium nem a levegőből ereszkedik le, vagy a habokból emelkedik ki. A metafizikai erő itt a mindennapi tevékenység szorgalmából a nőben rejlő mély lelkiségből épül fel.

Az „Egri nők” hármasából egy meg – megújuló erőtér bontakozik ki, egy lebonthatatlan spirituális védőfal képződik. A festmények előtt eltöltött idő, így a vázlatok fejlődésének nézői megismerése, elmélyítheti gondolkodásunkat. Vizuális kultúránk belső lépcsőfokai erősödhetnek, ami azért nem hanyagolható el egy érzékszerveinket megterhelő, gyors vizualitást előnyben részesítő korban. Peregnek a képek. Tudatunkig hatolnak térben és időben kanyarogva, de talán nem úgy, ahogy mi szeretnénk.

A vizuális kommunikáció ránk nehezedő nyomása nemcsak passzív – befogadó, hanem aktív nézői öntudatot kíván. A képzőművészet felfedezése és szeretete fejlesztheti fogékonyságunkat, bővítheti a néző választási lehetőségeit. Ezen nézői hozzáállás és öntudat megerősítéséhez járul hozzá Székely Bertalan művének közkinccsé tétele. Az alkotás művészetének megfigyelése élesítheti látásunkat. A belső látás felfedezése a maga élménygazdagságán keresztül sokoldalúbbá, erősebbé és türelmesebbé tehet minket.