Ismert szólásunk, szófordulatunk az „egy tálból cseresznyéznek…”, összejátszás, közös érdek felismerésénél használjuk általában. Egy „nyelvi praesidium” -ról, azaz élő nyelvi örökségről van szó de tudjuk vajon honnan ered és mióta használjuk? Érdemes a nyomába erednünk a Slow mozgalmi kiváncsiságunkkal…
A közmondások, szólások eredete sokszor homályba vész. Az ízérzet megmarad a nyelvben, az ízvilág mely életre hívta sokszor történeti talánnyá, ugyanakkor velünk élő társadalmi gyakorlattá, közbeszéddé alakul. Használjuk itt-ott, munkahelyen, piacon, egy baráti beszélgetéskor. De honnan erednek ezek?
A lexikont felütve bővül a jelentéskör: „nem jó egy tálból cseresznyézni [cseresznyét enni]. Majd a jelentéskör újabb kanyarral emelkedik fel. Nem jó nagy úrral [nagy urakkal] egy tálból cseresznyézni. De nem ez az utolsó fordulat mert földközeli irányba fut le: Nem jó nagy urakkal cseresznyézni, mert magokkal kilövöldözik az ember szemét. A lexikoncikk megemlíti, hogy utóbbi német eredettel bír, és „olyan korai időre esik, amikor még a cseresznye termesztése nem volt általános, hanem csak előkelő urak kertjeiben vagy a kolostori kertekben lehetett megtalálni.” – Bárdosi Vilmos: Szólások, közmondások eredete, frazeológiai szótár 518.o.-.
Hogy miként született vagy ment át az „érdek – cseresznyézés” a magyar nyelvbe? Mikor és hol? Milyen helyi jellegzetességet öltött? Nehezen megfogható. A szó – beszéd fenntartja, az írás bizony sokszor elrejti. Az „egy tálból cseresznyézik” -hez hasonló nyelvi ízvilág bukkan fel a történelem lapjain:
„1616. esztendőben Nagy Szabó Mihály volt bíró városunkban.
Bethlen Gábor megszállá Lippát a benne valókra; májusban meg is vevé, és a töröknek oda is adá. Mert, amint megírtam oda fel, akkor igirte vala oda Lippát és Jenőt, mikor a fejedelemséget néki adta volt a porta. Melyre akkor is hogy én benn voltam, reá emlékeztettek vala; melyet meg is igirének akkor, mert el sem bocsátottak volna különben onnat. De Jenőt nem igirtük volt oda akkor; de kétség, annak is ha maradása lehet é idővel vagy nem? Mikor Lippát megigirök a portán a vezérnek, egy tál cseresnyét külde az uraknak örömiben újságba – az ő szerént való húsvétnaptájban vala – abban én is ettem. Amely gyalogokat a város adott vala Lippa alá, szent János nap estin jöttek haza.” (219.o.)
Mit is mond itt az 1600-as évek magyar nyelvén a marosvásárhelyi Nagy Szabó Ferenc az emlékirataiban? Szemezgessük ki… A török udvar egy tál cseresznyét küld Lippa átadásáért Bethlen Gábor erdélyi követségének. A tál cseresznyéből a követséghez tartozó memoáríró is kap. Mondjuk így: egy tálból cseresznyézik az urakkal. De talán, ami ennél is fontosabb, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem cseresznyézik együtt a Fényes Portával, a Török Birodalom hatalmi központjával. Ráadásul ezt a „cseresznyézést” az erdélyi fejedelem Lippa átadási módjával, a magyar várvédőkkel szembeni katonai fellépésével tovább élesítette. De hogy ki kivel és hogyan cseresznyézett együtt azt érdemes történészi értelmezésben is megismerni:
„ Jó szót Bethlen és követei könnyebben kapnak a portán, mint a császári követek, de a pogánynál nincs szeretet keresztény iránt. Bethlen szolgálatai annyit elérnek, hogy követeit a nyugati keresztény követekhez hasonló bánásmódban kezdik a portán részesíteni, s már nem éreztetik velök annyira a lenézést, mely a portától függő vazallusoknak kijár, akik közé tartozott, az oláh vajdaságok mellett, Erdély is.
Ezen a helyzeten Bocskay törökhűsége is javított már, de csak Bethlen éri el, hogy követeinek éppoly díszlakomát rendeznek a portán, mint független uralkodók oratorainak *[szónok, követ]. Ily barátságos külsőségek azonban nem akadályozzák a törököt, hogy hatalmi helyzetével visszaélve, vazallusa rovására területi hódításokat ne tegyen.
Bethlennek itt is engedelmeskednie kellett, de ő akart is engedelmeskedni, mikor ennek kényszerítő szüksége beállott. Erdély két nyugati határvárát, Lippát és Jenőt Báthory Zsigmond foglalta vissza a töröktől, aki ebbe semmiképpen nem nyugodott bele, hivatkozva az Izlám parancsára, mely szerint amely városban megtartották a kalifáért a kutbe – istentiszteletet, az többé gyaurok kezére nem adható.
Bethlen még fejedelemmé kineveztetésekor, Konstantinápolyban kénytelen volt megígérni ezek visszaadását. Az ügy éveken át húzódott, a fejedelemnek sikerült a visszaadás kérdését Lippára lokalizálni, de itt súlyos bonyodalmak származtak nem annyira magán a portán, ahol Bethlen követei által mindent el tudott érni, mint inkább a végek török basáinál, akik Bethlen nagy tekintélyét nem szívesen tűrték. Hiszen Bethlen, ez az alávetett gyaur, már annyira ment elbizakodottságában, hogy a portán kísérleteket tett neki nem tetsző szerdárok visszahívására, basák kicserélésére. Így gondolkozott az őt Erdélybe hozó Szkender basán kívül Kadizáde Ali basa, budai helytartó is, aki Bethlen iránti ellenszenvében Homonnaival és más trónkövetelőkkel ereszkedett alkuba, s jelentéseivel, hogy Bethlen nem hajlandó Lippát megadni, folytonosan izgatta a portai basákat.
Viszont a lippai őrség, jó magyarok és harcias rácok, igazi végvári vitézek, semmiképpen nem nyugodhattak bele váruk elvesztésébe, s ezért örömmel fogadták Homonnai és Dóczy ígéreteit, hogy ne adják meg magukat, a magyarok majd segítségükre jönnek. A porta követelései, a lippaiak hetvenkedései mindegyre kiélezték a dolgot, Bethlen végre is komolyan mérlegeli a lehetőségeket, s rájön, hogy „Lippának és hozzá tartozó kastélyok megadásának nyilván meg kell lenni”, de ha már meg kell lenni”, az „hasznot ne vegyen más el”, az ő utasítására adassanak át a várak, hogy ezt az engedelmességet is felhasználhassa pozíciója erősítésére.
Egyszer már át is adja, de az utolsó pillanatban portai követe útján haladékot nyer, gyorsan visszaveszi a töröktől, aki éppen csak megkezdte a mecset kitisztogatását, végül azonban az országgyűlés is kénytelen lévén kimondani, hogy sürgős az átadás, mert nem lehet az, hogy „az nagy Erdélyországot Lippa vára miatt utolsó veszedelem találná”, Bethlen is megírja, ha „módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom annak se tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha lelkemet kiokádnám a török előtt is”, akkor se engedné el, hiszen úgyis „szidalmaznak és teli torokkal kiáltják, hogy Erdélynek csak a török császár fegyvere kell, mely miatt megemésztessenek, árulók vagyunk mindnyájan…” Erdély nem volt független, fejedelme maga ment 1616 júniusában Lippa alá, s azt több napi lövetés után elfoglalva, az őrséget kiköltöztette, s az üres várat odaadta a töröknek.” (Szekfű Gyula: Bethlen Gábor 62-63.o.)
Már ebből az egy összefoglaló bekezdésből is látható az összetett, többszálon mozgó politikai konspiráció, a német udvar által támogatta trónkövetelő Homonnai György, a Török Hódoltság vezetőinek hatalmi aspirációi közös „érdek – cseresznyézése” Bethlen Gáborral szemben. Érdekes a bekezdés eleje, ahol a Porta valós természete mellett az étkezések alapján történő diplomáciai értékbesorolás jelenik meg. Hová tehető az a Lippáért küldött egy tál cseresznye? Ha egy 16. század közepi konstantinápolyi piaci beszámolóját olvassuk igen magasra:
„Konstantinápolyban nincs olyan jó gyümölcs, mint bárhol odahaza. Amit más helyekről tengeren szállítanak oda, azt idő előtt szedik le, ízetlen és ütődött. Jó almájuk egyáltalán nincsen, csak édes, szívós főzőalmájuk; körtéjük nincs, csak a zelenkének nevezett fajta; csúfak és zöldek, de édesek; ilyenforma sok van Nagyszombat városában.
Kis kék szilvákban jókora itt a választék, de az Erdélyben, Magyarországon és Ausztriában is ismert nagy görögszilva errefelé egyáltalán nem található.
Cseresznyéből minden fajta akad, méghozzá elég sok; olyan oltott is, mint a magyarországi. Ezek rendkívül nagyok, eleinte drágák, de aztán sokat adnak belőle egy akcséért *(ezüst aprópénz).
A narancs olcsó, sokat hoznak be a tengerentúlról, édeset és savanyút.
A gránátalma is olcsó. Törökül narnak nevezik, Konstantinápolyban is megterem, akárcsak a füge. Sok fügét szállítanak tengerentúlról is, szintén olcsó.” [Dernscwam János: Utazás Konstantinápolyba (1553 – 1555) [In: A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai 165 o.]
A cseresznye érezhetően kiemelkedik a gyümölcsök sorából a konstantinápolyi piacon, választék, érték, minőség tekintetében. Lippa diplomáciai átadása mintha ezen a cseresznye – értékskálán mozogna. Lippa katonai jelentősége mellett fontos kereskedelmi központ és sólerakodóhely a Maros mentén. Értékes szemet nyer vele a Fényes Porta. De, ami érdekes, hogy Bethlen Gábor politikai manővere is a konstantinápolyi piac cseresznye – árérték alakulását szimbolizálja. Most drága és nagy, de később hosszútávon politikailag jövedelmező lehet:
„Amint Báthory uralkodása alkalmas volt arra, hogy Erdély önállótlanságát, s a török túlhatalmat mutassa be, úgy Bethlen uralma 1613-től 1629-ig viszont azt bizonyítá be, hogy okos vezetés alatt az ország nemcsak önállóságra, de jólétre is szert tehet, kilábalva az immár endemikus [helyi] anarchiából. Igaz, hogy behelyezése még a török munkája volt; a szerdár nyomása alatt választotta az országgyűlés fejedelemmé. De Bethlen Gábor Békés megyei, tehát szintén magyarországi, régi, bár nem gazdag család fia, még Basta elől menekült először a törökhöz, aki megbízott benne, de ő is ismerte a törököt és annak önző útjait.
Tudta, hogy áldozatokkal lehet csak a törököt békében tartani, s ezért elődjének ígéretét beváltandó, kiszolgáltatta a töröknek az erős Lippa várát, melyet erdélyi őrsége nem akart átadni, s így Bethlen fegyverrel foglalta el és átadta a töröknek. Ezért ugyan Bécsben és Pozsonyban pogánynak nevezték el, törökhitűnek, de viszont elérte, hogy a szultán nem zavarta országa berendezésében.” [Szekfű Gyula: Rövid magyar történet (1606 – 1939) A Független Erdélyi Fejedelemség 43-44.o.]
A pogányt enyhítjük az „egy tálból cseresznyézik-re”… A szólás ízvilága láthatóan illik a három részre szakadt ország történeti – politikai kultúrájához. Érezzük a nyelvben élő tapasztalat és történetiség maradandó ízeket hoz felszínre. Persze az Slow mozgalom őrsége (praesidium) is szükséges az ízvilág fenntartása miatt, a cseresznye látványát, húsát, zamatát felejtve a nyelvi fordulat is feledésbe merülhet.
Ezért is kell megőriznünk az eredeti, őshonos ízeinket, tájfajtáinkat, hiszen az ízük, formájuk, kialakulásuk háttere, kulturális kódjuk hálózatosan függ össze történelmi tudatunkkal. Nélkülük elveszik az identitásunk. Ha nincs íz, nincs leíró gazdag nyelv, ha nincs nyelvi fordulat kesernyésebb, üresebb a falat is. Most, hogy szezonális a cseresznye ezekben a nyári hetekben ne habozzatok egy tálból cseresznyézni a Slow Living Hungary Mozgalom éttermeiben országszerte. A Zengő lábánál az Almalomb Étteremben gyakran változó ételsorukban fellelhetitek az eredeti cseresznye ízt. A dukanyari Natura Hill Zebgényben is a tájra jellemző termelői Slow food cseresznye zamata ott van az étlapon.
Ha úgy érzitek egyből a fáról is szednétek az éltető kulturgyümölcsöt, akkor a kétútközi Graefl Kastély és Majorban Gyüjtő Ádám séf a napi szedésből varázsol csoda cseresznyés desszerteket. Augusztus 7.-én pedig gyertek az egri Gál Tibor Fúzióba a Slow Market élménypiacra, ha addig nem fogy el a szomolyai fekete cseresznye, akkor a pici, ropogós, mézédes cseresznyéből itt is tudtok kóstolni. Ha elfogy, akkor se csüggedjetek mert a hamarosan induló www.slowwebshop.hu online Slow mozgalmi piacterünknön házhoz rendelhettek cseresznye lekvárt és szörpöt Noszvajról és Szekszárdról illetve workshop keretében meg is tanulhatjátok az elkészítését a hozzáértő Slow Food termelőinktől. Lassulj velünk, Magyarország egy fenntarthatóbb, egészségesebb, önazonos jövőért!
Ha megnéznétek, hogyan zajlik a szomolyai csersznye befőzése, akkor nézzétek meg a Slow Living Hungary youtube csatornáján a vlogunkat:
Ha tovább olvasnátok Bethlen Gáborról ide kattintva megtehetitek:
Ha cseresznyés dalra vágytok itt egy Amorf Lovagok album a témában 🙂 :
Magyar