Frissítő fűszernövény nyáron a kapor. A piacon járva szemünk könnyen párosíthatja tökkel, uborkával. Egy kellemes tökfőzelék vagy a frissítő roppanos kovászos uborka megbizsergeti ízháztartásunk. Keressük a kaprot. Kelendő a kapor. Kérjük is a piacon a kereskedőtől. Ám mi lenne, ha egyszer csak dupla vagy tripla árat mondana érte. S ha megkérdeznénk: Miért? Csak annyit mondana: Prométheusz miatt. Szemünk kikeredne… Miért?! Majd a kereskedő így folytatná: mert Prométheusz óriási kockázatot vállalva kaporban csempészte ki mesterségeket és kultúrákat adó tüzet az emberek számára. Igen értékes a kapor, civilizációt hozó csempésznövény. Legalábbis ezt olvashatjuk Jan Kott -nál:

„[…] Prométheusz tettét elsősorban a szánalom inspirálta, megesett a szíve a nyomorúságban élő embereken, akiket a barlang zugában élő serény hangyákhoz hasonlít. (Aiszkhülosz: Leláncolt Ptométheusz 453.) Zeusz a hatalomátvétel után semmit se tett az emberekért, sőt az volt a szándéka, hogy elpusztítja őket, vagy új fajjal helyettesíti őket. Prométheusz ekkor lopta el az istenektől a tüzet, s hogy össze ne égesse a kezét, egy kifúrt kaporszárban vitte le a földre. A görög szigeteken még nemrégiben is vastag kaporszárakban vitték egyik helyről a másikra az izzó parazsat.” Jan Kott: Istenevők (Európa, 1998.28.o.)

 Ez nem tökfőzelék és koviubi… Ez már nagyon tzaziki. Tüzes ár. Szikár és tárgyilagos hang szólal meg a sorban mögöttünk:

„A régiek elsősorban Herodutos, a cinnamomumról és a casiáról sok csodás dolgot tudtak. Szerintük ezek madarak fészkéből származnak, főleg a főnix – madáréból, vagy a megmászhatatlan sziklacsúcsokról, esetleg fákról töredeztek le annak a húsnak a terhétől, amelyet ezek a madarak visznek oda, vagy pedig ólomhegyű nyilakkal sikerült ezeket onnét le tördelni. A casiáról még azt is híresztelik, hogy mocsarak partján nő, és ott borzalmas karmokkal felszerelt denevérek, meg szárnyas kígyók vigyáznak rá. Ezeket a meséket a bennszülöttek találták ki, hogy emeljék árujuk értékét.” (A természet históriája (A növényekről) XII. könyv, XLII)

  Plinius hangját hallottuk… A római racionalizmus és pragmatizmus szólalt meg. Igen. Köszönöm. Furfangos vérbeli (talán görög) kereskedő, meseszövéssel veri fel kapra árát. Hirtelen, a „kapor – kereskedő” mellett egy másik is megszólal:

„Prométheusz vízből és földből embereket gyúrt, és megajándékozta őket a tűzzel, melyet Zeusz elől köményszárba rejtett. Amikor Zeusz tudomást szerzett a dologról, megparancsolta Héphaisztosznak, hogy szögezze Prométheusz testét a Szkűthiában levő Kaukaszosz hegységhez. Héphaisztosz engedelmeskedett, Prométheusz pedig ott raboskodott sok – sok éven át. Egy saskeselyű repült arra minden áldott nap, és lakmározott a májából, amely azonban éjszakánként mindig újranőtt. Így bűnhődött Prométheusz a tűzlopásért mindaddig, míg Héraklész meg nem szabadította…” (Apollodórosz: Mitológia I. könyv, VII. 1.

Kunsthistorisches Museum, Johann Baptist Hagenauer: Leláncolt Prométheus https://www.khm.at/en/

Most akkor köményben vagy kaporban csempészte ki a tüzet Prométheusz. Köményt vagy kaprot vegyek. Csalamádé vagy kovászos uborka…? Megzavartak kicsit a kereskedői fogások. Eközben a piaci sokaságból valaki gúnyosan bekiabál: Az emberek előbb hangyák voltak, most meg Földből sarjadtak, mint a zöldségek. Ez csak a szatirikus Lukianosz lehetett, mondja a sorban kicsit hátrébb álló klasszika – filológus. Az ő a füle élesebb az antik hangokra. Ő így folytatja:

„[…] Hogy honnan vette elő Prométheusz az elrejtett tüzet, arról többféle elbeszélés is volt, de azok ugyanúgy elvesztek, mint a tragédia, melyben Aiskhylos a titán tűzlopását színre vitte. Minthogy ennek a tragédiának Lémnos szigete volt a színhelye, többnyire azt hitték – s úgy ábrázolták -, hogy Prométheus Héphaistos műhelyéből csente a tüzet. De szavakban legalább annyi fennmaradt a tűzlopásról, hogy Prométheusnak sikerült Zeus tüzéhez – alighanem az olymposi istenpalota házi tűzhelyéhez – loppal hozzáférni. Vett belőle, a szikrát a narthéx – cserje kivájt szárába rejtette – az a növényfajta ez, mely a dionysosi menetben thyrsosul, a bakkhánsok és bakkhánsnők botjául szolgált -, s lengette, hogy a tűz ki ne aludjék, miközben örvendezve sietett, szinte repült az emberekhez. Azt is beszélik, hogy Prométheus, mint egy másik Kédalión, a Naphoz hatolt el, és a napkorongon gyújtotta meg fáklyáját. Abban a késői változatban, melyben ez a hagyomány fennmaradt, Pallas Athéné segített a titánnak. Eredetileg alig lehetett erről az esetről szó, de Prométheus tette csak abban az elbeszélésben volt igazi lopás, melyben a Nap tüzét lopta el.” (Kerényi Károly: Görög mitológia)

Aranyló kapor a nyári kertben…egyetemes kulturális kincs @juliecyrpphotography

Kapor, kömény, narthex cserje… Lémnosz szigete. Titán és a főisten harca. Dionüszoszi eksztázis.  A Nap tűzének ellopása. Tetszik. Mégis csak kapor és koviubi, hiszen a Nap érleli, meghosszabbítja az uborka létét, ehetőségét. A kapor megmenti, felszínre hozza az ízét. Az embereknek kedves és hasznos párosítás.

A klasszika – filológus halkan megjegyzi: Prométheus neve, annyi mint „előre tudó”, „előre gondolkodó” (Uo. 142.o.). És a „titán”: „Hésiodos azt mesélte, hogy Uranos atya megrovó szójátékkal nevezte őket „titánoknak”, mintha ez a megjelölés a titainein „kinyújtózni” és a tisis, „büntetés” szóból eredne: a titánok vakmerően „kinyújtóztak”, hogy nagy művet hajtsanak végre, s ezért elnyerték később büntetésüket.” (Uo. 137.o.) 

„Titainein” – kinyújtózni. Megerősített. Meghosszabbítani, savanyítani: koviubi. „Hésziodosz, Prométheusz, büntetés” – a húspultok felől jön hang! Tudtad, hogy Prométheusz a narthex cserjében csak visszalopta a tüzet az embereknek. Prometheus volt az első, aki szakszerűen dolgozta fel az állati húst, s a tűzzel, főzéssel, füstöléssel, sütéssel megnyújtotta fogyaszthatóságát. Sokat tett az emberi nem megerősödéséért.

Segítségével komoly lépést tettünk az emberi előreláthatóság, és egy kicsit az emberi halhatatlanság evilági érzete felé. Olvasd csak ott a marha részeit bemutató hentesábra mellett:

Mert mikor osztozkodtak az istenek és a halandók
Mékónéban, a marhát feldarabolta vigyázva,
s úgy szolgálta fel azt, hogy Zeusz ne figyeljen a cselre:
zsíros belső részekből s jó húsdarabokból
rakta az egyik halmot, bőrbe, pacalba takarva,
míg a fehér csontok kupacát fényes zsiradékkal
fedte le nagy ravaszul s jól elrendezve kinálta.
Szólt hozzá a halandók s istenek atyja imigyen:
     “Íapetosz fia, nagy fejedelmek közt a legelső,
osztottál, de az egyik félnek kedvez az osztály.”
Zeusz így rótta meg őt az örök terv ismeretében,
ámde az álnokszívű títán így felel erre,
elmosolyodva szelíden, a cselt forgatva eszében:
     “Zeusz te dicső, minden más istennél ki nagyobb vagy,
válaszd azt a rakást, amelyik lelkednek esik jól.”
Szólt ravaszul, míg Zeusz az örök terv ismeretében, bár átlátta a cselt, a halandó emberi nemnek
rosszat forralt lelkében, s ez teljesedett be.
Két kézzel felemelte tehát a fehér zsiradékot,
s gyűlt rekeszizma köré a harag s a szivében a méreg,
hogy csontot lát csak fortéllyal rakva halomba.

Attól kezdve haláltalanoknak a földi halandók
oltár lángján áldozatul csak csontokat adnak.

És jött a zeuszi bosszú, a tűz elvétele, és annak prométheuszi visszalopása:

Fellegeket gyűjtő Zeusz ekkor mondta dühében:
     “Íapetosz fia, nincs nálad ravaszabb a világon,
jaj, kedves, hogy mindig csak csel jár az eszedben.”
Így szólt Zeusz dühösen s az örök terv ismeretében,
és nem tudva feledni azóta se megcsalatását,
kőrisfák koronáján át nem adott kinemalvó
lángot a földilakóknak már ezután soha többé.
Ámde megint megcsalta derék fia Íapetosznak,
mert kinemalvó tűz lángját, mely messze világít,
rejtve husáng szárába, kilopta. Szivébe belémart
felleggyűjtő Zeusznak a düh, hogy látnia kellett
földi halandók közt a tüzet, mely messze világít.
Hát fizetett is bajjal az emberi nemnek a tűzért.

[Hésziodosz: Istenek születése]

Meggyőzött. Számomra itt és most ez az örök küzdelem zamatos élvezetté válik. Szinte minden finoman elkészített húshoz illik a koviubi. S itt van: husáng szárában lopta el – itt vissza – Prométheusz a tüzet. Milyen növény lehetett ez a husáng? Ferula narthex. – szól a botanikus. A ferula felel meg a husángnak, a narthex cserjét a növényosztályozás a husáng – nemzetségbe sorolja.

Ugyanezen nemzetség tagja a ferula communis, a hatalmas édeskömény. És a kapor? A kapor, anethum, önmagában egy különálló növénynemzetség. Az isteni szikra éppen elfér benne! – vághatjuk rá. És a hosszú, ismétlődő gyakorlat, a paraszti tudáskincs. – folytatja a botanikus. A 17.században Lippai János a Posoni kert című munkájában a következőt írja:

„CCLXXII. Uborkát is ennyihányképpen savanyítani. Mikor apró uborkát ujságul idején kaphat ember és azt mindjárt savanyuan akarná enni: messe el kétfelől és csucsát és messe meg hosszattában a közepit kétfelől, vagy mind a négyfelől; főzze meg egy kevéssé ecetbe, aki nemigen erős, tégyen közibe is nyers kaport, avagy olasz köményt, aki még meg nem érett, sót is vessen belé és főzze együtt. Ha savanyu az uborka, szedje ki a fazékbul, hidegítse meg és adja föl mind kaprostul. Ha mi megmarad, eltarthatja egy kevés ideig ugyanazon ecetes vízben, csak egy kevéssé nyomtassa meg.

  2. Ha ki tovább akarná tartani és nem olyan hértelen kévánná, nem szükség megfőzni, hanem rakja renddel az uborkát az edénybe és minden rend után rakjon nyers kaport és hintse meg sóval (tehet meggy vagy barack levelet is köziben), azután töltsön erőtlen ecetet, vagy ecetes vizet reá és nyomtassa meg; hamar megsavanyoszik, főképpen he egy kevéssé meleg helyen tartja. Meg is metszheti, az mint oda föl.

A klasszikus kovászos uborka… foto @babett

     3. Nyárra való uborkát ecet nélkül is bésavanyítanak; tudnia illik, ha elsőben kimossák és egy kevéssé megszárasztják, elmetszik kétfelől a csúcsát és a közepin egy kevéssé bémetszik. Azután renddel rakják az edénybe, nyers kaprot közibe, s meg is sózzák; savanyu kovászos vizet csinálnak, s azt töltik reá lágy melegen és meleg helyen tartják, így hamar megsavanyoszik.” [Surányi Dezső: Magyar biokertek a XVII. században (Natura, 1987) 63.o.]

És csak folytatja Lippai János az elkészítési módokat: megjelenik a kovászos uborka készítéssel kapcsolatban a szőlőlevél és a tölgyfahordó, feltűnnek más fűszerek: nyers ánizsfű, méhfű, borsfű, koriander. De a kapor sehol sem hiányozhat. Az antik piaci hangok után megütheti a fülünket Lippai János szavajárása: „aki nemigen erős, tégyen közibe is nyers kaport, avagy olasz köményt.”

Íme a prométheuszi csel, kaporban, köményben csempészet tudás, mely a gyenge embert erőssé tette. Meglopja a napot, de az nem perzseli meg. De fordítsuk meg kicsit a kovászos uborka üvegét. Itt nem felejthetjük el az önhittségbe eső gyarló embert sem. Akit az esze és technika varázsa megcsal és titáni erő birtokában isteni erőnek, egyszerre csábító és büntető hatalomnak képzeli magát. Prométheuszból is lehet Zeusz, aki a jövőbe nézve elveszi az embertől belső tüzét, s éretlen érzelmi zöldségekké, majd önálló elképzelés nélküli hangyabollyá akar minket tenni. S mint tudjuk, ami eltűnt, elveszett azt bizony nehéz visszalopni. A keserű utóíz visszafordíthatatlan veszélye az uborka savanyításánál is fennáll…

Ha érdekel az ételek kulturtörténete ezt is olvasd el:

Leave a Reply